A papirosok ellenben szép rendben sorakoznak jobbról és balról, középen egyetlen ív világlik a gyalult deszkák sötét hátterében. Vers van rajta, ezen is. Lendületes írással, amilyennel csak egy határozott, céltudatos, rendíthetetlen jellemű ember tud írni. Néhány napja rótta a sorokat, majd pihenni hagyta a kéziratot. Aznap reggel – januárius 22-ét jelzett a kalendárium – ismét a vers ébresztette fel álomtalan éjszakai vívódásából. Napok óta, mióta együltében megírta a nyolc versszakot, csak ez a poéma foglalkoztatja. Maga sem tudja, mi késztette megalkotására. Persze, tudja jól, szüksége van a magyarságnak egy új himnuszra, amely összefogja a nemzetet, de nagy feladat az, s ő még alig a krisztusi kor küszöbén. Jobb volna talán meggyőzni a katolikusokat, hogy fogadják el imának a Tebenned bíztunk elejétől fogva kezdetű zsoltárt, vagy a reformátusokat, hogy ők énekeljék jeles alkalmakkor a Boldogasszony Anyánkat? Mert az osztrák császári himnuszt magyar ember szívből nem énekelheti, s hivatalos alkalmakkor hiába hangzik fel utána a Rákóczi-nóta, amikor a nép odáig jut az énekben, hogy De a sasnak körme között / Fonnyadsz, mint a lép, a labanc összehúzza szemöldökét, s ismét a kesergő betiltását fontolgatja.
Nagy feladat. Ez a két szó nem hagyja nyugodni. Napok óta viaskodik magával, a fekete himlő meghagyta egyetlen szemével rá-ránéz az íróasztal közepén nyugvó papírra. Tudja, az ódában benne van minden, ami népe lelkében. Szentté avatott István király Mária oltalmát kérte az országra halálos ágyán, természetes hát, hogy az isteni kegyelemért való könyörgés kell hogy legyen a vers első sora. Hogy borongós hangvételű aztán? Szen ilyen vala történelmünk, vérzivataros, inkább ádáz, mintsem dicső. Kevés volt a magasságos időszak, Árpád honfoglalása, maradékainak rövid virágzó korszaka, amikor a Kárpát-karéj volt a földi Kánaán. Mátyás, aki nemcsak valóságos, de szellemi birodalmat is épített. Majd dúlt tatár, pusztított török, s rajtunk is maradt százötven esztendőkig, nem segített elűzni Ozman vad népét senki, hiába voltunk előtte századokig Európa védőbástyája. És a testvérharcok, jaj, amikor magyar a magyart, s dehogy hazáért, népért, csak koncért, hatalomért. Bércek büszke váraiból kupac kő maradt, beteljesedett a mondás, hogy a magyar sírva vigad. Mit vétettünk, Isten, hogy ezt kellett tenned velünk? Szánd meg végre népem, sorsát fordítsd jobbra, ne kelljen ellenséggel küzdenie többé, legyen hosszú vigassága.
Kölcsey ledobja vézna vállairól a kabátot, leül az íróasztalhoz, tiszta papírt vesz elő, a lúdtollat belemártja a kalamárisba. Alig javít valamit a kéziraton, ahogy először együltében papírra vetette, úgy másolja egyhuzamban át a fehér ívekre. A harmadik oldal aljára csak egy vonalat húz, nem írja alá. Kicsiny teremtés az ember, és ő a Hymnust örök időkre szánta.