A felhős-esős idő ellenére is feltalálta magát az Aquarius II. nézőközönsége és a részt vevő versenyező csoportok. Volt ott minden: a települések képviselői bemutatták borvízféleségeiket, s kémikusokból álló fiatal csapat meghatározta azok fontosabb minőségi mutatóit.
Az ötletesen berendezett bemutatóasztalokon színes fotók, borvízcímkék felnagyított példányai díszelegtek. Miközben meggyúltak a szabadtéri tüzek, előkészítették az ásványvizekkel kevert hígpalacsinta-keveréket, e sorok írója a háromszéki és erdővidéki borvízforrásokkal, kutakkal kapcsolatos régi történetekről beszélt, gyűjtéséből érdekes eseményeket elevenített fel.
Puliszkát ásványvízzel!
Néhai legidősebb Sütő Béla vargyasi népi faragó és bútorfestőmester felesége, Borbáth Giza mama mesélte 1974-ben, aki a báró Daniel családnál szobalányként dolgozott:
— Volt, s lehet, hogy ma is ott van a Rika patakában a Vargyasi Sóskút. Erőst fáin sós vize van, s folyik belé a Rika vizébe. Az Úristen úgy rendezte, hogy ennek éppen annyira sós a vize, mint annak, amiben mi főzzük naponta a puliszkát. A vargyasi nép már régóta használta ezt puliszkavíznek, s ebbe rakták belé annak idején a friss zsírnakvalót, amit szalonnának szántak. Ezt a szászoktól tanulták el a vargyasiak ott lent, Mirkavásáron, Homoródon. Volt egy fogadott vargyasi ember az én leánykakoromban, aki minden héten hozta hordóban ökörszekérrel a sós vizet a Rikából, és osztotta szét a faluban. Kiáltotta: Itt a sós víz, itt a sós víz! Jöttek a népek, mindenkinek volt egy demizsánja (fonott korsó), abba vett vizet egy hétre. Annak idején, de lehet, még most is, ebben a faluban egy nap — mindegy, hogy mikor — a puliszka felkerült az asztalra. A sós víz ásványvíz, ki tudja, lehetett még abban valami más jó olyan dolog is, ami jót tett a szervezetnek. Én most is azt mondom, hogy a sós vízzel főtt puliszkának más, jobb volt az íze!
(A Rikai Sóskút ma is létezik, eléggé elhanyagolt állapotban. Hasonló hozzá a felsőrákosi erdőn a Felsőrákosi Sóskút. Andorkó Ferenc, a helybeli erdő-közbirtokosság elnöke, felismerve ennek az ásványvíznek a jelentőségét, hasznát, elmondta, hogy újrafoglalják a forrást, s mert fürdőkúrában reumás bajok kezelésére kiváló, még kis gyógyfürdőben való értékesítése sem kizárt.)
Akárcsak Szent László király
Prázsmári István (1858—1905) kő- és versfaragómester Benedek Elek kedvelt embere volt Baróton. A Biborcz című, akkor közszájon élő ,,népregét" versbe foglalva mentette meg az utókor számára, amit egy bibarcfalvi lánytól jegyzett le a falu akkori papja.
Prózában: Várbükkön egy Tündérvár állt. A vár urát Biborcznak hívták, s hatalma kiterjedt egész Erdővidékre. Szép, délceg fiatal legény volt, s a Szent Anna-tó környékén élő tündérek közül választott feleséget magának. A legszebb tündérlányt választotta ki magának: neve Faila volt. A lány azzal a feltétellel adta a kezét, hogy a fiú fakasszon a földből olyan, két vizet adó forrást, hogy ha abból isznak, víg kedélyük legyen, s a kaszás halál soha el ne vigye őket! Állt a vásár. Gyémántos hintóval repültek kies Erdővidék felé. A földből, ahova Biborcz aranyvesszejével suhintott, akárcsak Szent László királyunk, bővizű és életet adó két forrás fakadt fel. Lett nagy öröm, és másnap tündérlakodalom Biborcz várában. A két forrást azóta is fel-felkeresik a gyógyulni vágyók. A két forrás neve lett Biborcz és Faila, ebből származik a falu neve: Bibarcfalva.
Biborcz várának romjai ma is ott állnak a Várbükk-hegy tetején, s a vár alatti sík nagyon gazdag gyógyvizekben. A népi szájhagyomány ma is élő. A faluban lakó Veress Vilmos elmesélt egy nagyapjától hallott regét: Volt egy másik vár is a Tirkó-hegyen a falu felett. A két vár között légi tutajon közlekedtek a várbeliek. Mindkét várat tündérekkel építtette a kegyetlen várúr, velük hordatta a követ fel a magas hegyre. Sírtak a tündérek, ahova könnyük lehullott, gyöngyvirág nő ki ma is a Várbükk oldalában!
A Barót irányából errefelé tartó Nagyerdőn, Incze erdejében és a Várbükkön ma is ott a vadon termő gyöngyvirág.
Csak egy ásványvizes ivókúra mentette meg!
Sok értelmes és mesélni okosan tudó idős embert ismertem szülőfalumban. Rég, nagyon rég, gyerekkoromban hallottam egy érdekes történetet Kiss Imre bátyámtól, akinek lányával, Irmikával iskolatársak voltunk a sepsiárkosi falusi népiskolában:
— Volt ebben a faluban egy nagyon beteg ember. Gyomrával nyavalygott, s hiába járta be a fél világ orvosait, segíteni rajta senki sem tudott. Történt egyszer, hogy egy budapesti orvos Bécsbe irányította: ott van egy tudós orvos, kérje ki a véleményét. Eladott az ember egy darabot szentegyházi földjéből, s felment Bécsbe. Amikor a panaszát meghallgatta az orvos, azt mondta, hogy az ő baját egy előírás szerinti ásványvizes ivókúra tudná helyrehozni. A baj csak az, hogy az a gyógyvíz, amiből naponta kortyolgatni kellene, nagyon messze van, messzi Erdélyországban, s annak is a végén, Háromszéken. Neve: Benkő-forrás. Az árkosi ember megszólalni is alig tudott. ,,Sze az az én falum erdejében van — nyögte ki —, csak akkor szoktunk inni belőle, ha fáért megyünk a Középhegyre!" Hogy meggyógyult-e a falumbeli, azt már nem tudni, számomra csak az volt a csodás, hogy a Benkő-borvizet még Bécsben is ismerték!
Kiss Imre bátyám a borvizek jó ismerője volt. Arra volt büszke, hogy ő cukrászmesterséget tanult Budapesten. Nem messze a Benkő-forrástól ki is ásott egy borvízszivárgást, a régi árkosiak úgy emlegették, Cukrászborvíz. A lánya, mert bizonyára a szülőfalu temetőjében kívánt megpihenni, hazahozatta Marosvásárhelyről Árkosra. Ott alussza örök álmát. A palackozott víz a híres-nevezetes és nemes Benkő család tulajdona volt. Ezt palackoztatta és hozta forgalomba Benkő-borvíz néven a román interbellum idején Délkelet-Erdélyben. Szóltak, hogy más, olvashatóbb, latinosabb nevet kellene adni a víznek. S mert majdnem minden palackozott ásványvíz női nevet visel mifelénk, döntöttek: legyen Regina! Ismert és gyakori női név volt annak idején. Ez már igen — nyugtázták a változást a hivatalosságok, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy a címke az akkori román királynénak, a regina Mariának tiszteleg! Az egykori címkén kisebb betűkkel ugyan, mégis feltüntették, hogy Benkő-forrás.
Mátyás király és a berecki bíró
Nem mese az, történelmi valóság, hogy az Igazságos nem is egy alkalommal Moldvában jártakor áthaladt Berecken. A monda jeles íróinkat-költőinket is megihlette.
,,Volt valamikor Bereckben egy özvegyasszony: Venetúrné volt a neve. Büszke és gőgös volt, a szegény emberekkel szóba sem állt — kezd a régi Mátyás-mondába Benedek Elek. — Az asszony fia távollétében új várat építtetett magának.
— Miért bántád, anyám — mondta a hazatért fiú —, őseink régi várát, vajon amit te építettél, lesz-e olyan erős, mint a régi valaha?
— Az én váram olyan — felelte az asszony —, hogy még az Isten sem tudná bevenni!
A fiú a Fennvaló haragját nem akarta magára vonni, és nagyon megbotránkozott az asszony istenkáromló szavain. Elhatározta, hogy nem megy be a várba. Mihelyt pedig Venetúrné a várba ért, iszonyú villámlás és mennydörgés közepette az összeomlott. A nép még most is látni véli a gőgös asszonyt kőbékává változva vára maradványainak romjain."
A békává változott asszony
PÉTER ALPÁR RAJZA
Orbán Balázs idejében élt még az a hagyomány a faluban, hogy a berecki várat Venetúr, azaz Benet úr építtette egy régebbi vár köveiből, amit felesége később lebontatott. A szájról szájra szálló monda így maradt meg a bereckiek emlékezetében:
— Egyszer itt utazott át deáknak öltözve, álruhában Mátyás király. Megéhezett, és betért Venetúr házához valami harapnivalót kérni. A vendégszerető bíró kolbásszal főtt lencsével kínálta, s azt még tormával is meghintette. A jó ebédet borvízzel nyomtatta le. A deák megköszönte a vendégfogadást, és egy gyűrűt adott át Venetúrnak, hogy ha Budán jár, a gyűrűvel keresse csak Mátyás deákot. Nagy volt a csodálkozása Venetúrnak, mert amikor a deákot kereste Budán, a királyhoz vezették. Örömmel ismertek egymásra. Az Igazságos egy tál aranypénzzel ajándékozta meg a derék székelyt. Az udvarban lévő urak és a király is aranyos mentéjét rárakta Venetúr vállaira. ,,Kincseim árán a hazámat fogom szolgálni" — mondta Venetúr. S mert tetszett ez a királynak, díszes kardját is neki ajándékozta. Ő pedig elhatározta, hogy hazatérve várat épít magának.
,,El is bírta a kincset, haza is vitte a sok mentét, és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de biz’ azt már csak felesége fejezhette be, azért hívják Venetúrné várának" — írja Mikszáth Kálmán Magyarország lovagvárai című könyvében.
Venetúr mondája a Háromszéken sokat tartózkodó Jókai Mórt is megihlette, aki rímekbe szedte:
Most igyunk rá egyet — mond Benetúr fennyen:
De fölséges ital! Áldassék a neve.
Akinek a szavára megeredt a leve!
Az italok között van talán kedvesebb is:
De annyi igaz, hogy egészségesebb nincs.
A király a borvízzel a lencsét lenyomtatta,
Gazda áldomását szépen visszaadta.
A borvízzel kapcsolatos monda Pósa Lajost is írásra késztette, aki egyébként soha nem járt a Székelyföldön, Háromszéken. Venetúr lencséje című versében így végzi a történetet:
S Venetúr a kincsből várat építtetett,
Őrködött, mint sas a Székelyföld felett.
Élete végéig a hazáját óvta,
Vára omladékin zeng e rege róla.
A Micskebérc lábánál lepusztult kőfalakkal körülvett, szabálytalan négyszög alakú erődítmény áll. Ez az egykori római provincia keleti határát és a mellette áthaladó, az Ojtozi-szoros felé tartó római hadi utat vigyázta. Római katonai tábor volt, castrum. Érdekes, hogy a helybeli románok is Cetatea Doamnei néven ismerik. A múlt század idején itt többször végeztek ásatást. A régészek kimondták: neve Angustia volt, ahol hispán lovasok és gyalogosok állomásoztak. Mint sok más háromszéki tábort, Traianus idejében kezdték építeni, és Galliennus idejében (Kr. u. 252—268), a gótok és a kárpok betörésekor adták fel. Hol volt borvízforrás Mátyás idejében Bereckben? Nem tudni. Jelenleg legközelebb Kézdicsomortánban ismerünk egy kutat. Abban a korban széles e tájon a híres-nevezetes kézdiszentkereszti (polyáni) Vénusz-forrás vizét itta a nép. Ebből kínálhatták Mátyást is?
