A határidő leteltével heten nyújtottak be elbírálásra kész pályamunkát: Bezerédi Gyula, Fadrusz János, Köllő Miklós, Róna József, Sovánka István, Tóth András és ifj. Vastagh György. Sovánkát leszámítva mindannyian már szobrászati múlttal rendelkező személyiségek voltak. A bíráló bizottság 1894. június 8-án eredményt hirdetett, s mint tudjuk, Fadrusz művét kedvezményezték, Sovánka Istvánt hatodik helyezettként pénzjutalomban részesítették. Az Erdélyi Híradó 1894. májusi számában elismerően nyilatkozott Sovánka alkotásáról: ,,egyike a legérdekesebb látnivalóknak, Olaszországban, ahol a zseniális egyszerű szobrok kultusza divatos, bizonnyal ennek adnák a jutalmat. Nincs benne semmi sablon, egy sziklán áll Mátyás lovas alakja, a szikla előre lejtős, a ló éppen a lejtőre lép. Megindító egyszerűséggel van kifejezve benne a gondolat: a büszke magaslaton álló királyi alak indul le a nép közé." A Kolozsvár című lap 1894. május 7-én részletesen elemzi a pályaművek értékeit, eredetiségét: ,,Harmadikra hagytam azt a két művészt, ki eredetiségre törekedett, s így szakítva a sablonos posztamensekkel, nem megszokott, mindennap látott talapzatra állítja a hősét. Ezek Sovánka István és Fadrusz János. Sovánka István, mint hallom, naturalista, de olyan tehetséget árul el egyszerű szobrával, hogy bátran méri össze hatását a pályázók legjobbjaival. Büszke, öntudatos Mátyás királya, bár kissé sablonos pózban, de előkelő nyugalommal üli meg lovát, mely sziklatalapzaton jön lefelé. Ez a ló, bár az anatómus találhatna benne hibát, oly állásban van kifaragva a menedékes sziklán, milyent nem mindennap láthatunk. Mindenesetre megkapó, kifejező és eredeti."

Sovánka pályaműve, bár ebben a műfajban első próbálkozása volt, elnyerte a kritikusok, újságírók elismerését, és meggyőződésünk, hogy ha a szobrászatot választotta volna élethivatásának, hasonló hírnevet szerez, mint amilyenre az iparművészetben eljutott.

Az üvegipar vonzásában

Hogy a szobrászkodási kísérletezés után mégis az üvegművészetnél kötött ki? A fazekasiparral ellentétben, amely a XIX. század 70—80-as éveiben hanyatlásban volt, az üvegipar ekkor még virágzott, különösen pedig a Felvidéken, amelyre az általános gazdasági fellendülés is jellemző volt. 1878-ban például a pozsonyi kereskedelmi és iparkamara területén összesen tizenegy üveghuta üzemelt, a század utolsó éveiben számuk hétre apadt. A legnevezetesebb valamennyi közül Schreiber üveggyára Zajugrócon, amely felszereltség dolgában is felette állt a többi üvegipari vállalkozásnak, a legjobb minőségű termékekkel jelentkezett a piacon.

A XIX. század második felének nagy üvegművésze a francia szecesszió mestere, Émile Gallé (1846—1904 ) az 1889. évi párizsi világkiállítás után indult világhódító útjára azzal a díszedénytípussal, amelyet Gallé-üvegnek is neveznek. Különböző színű átlátszó és átlátszatlan üvegrétegekből alakította ki edényeit. A díszítés gazdagságát növelte azzal, hogy az egyes rétegeket különböző mélységben kiköszörülte, s az árkokba más színű üvegből készült motívumot ágyazott be. Ezt az eljárást üvegintarziának nevezi a szakirodalom.

A századforduló üvegművészetének másik nagy egyénisége az amerikai Louis Comfort Tiffany (1848—1933), alkotásainak sajátos varázsa színhatásukban rejlik. Európában az 1900. évi párizsi világkiállításon mutatta be először íriszes üvegeit.

Amikor Sovánka István 1881-ben a zajugróci üveggyárhoz került, a magyar üvegipar alig emelkedett a művészet régióiba. A díszítést ekkor még szinte teljesen a csiszolás és metszés jelentette. A neves kortársak tapasztalatait felhasználva fogott neki az új technikák kipróbálásának. Előbb fényképek alapján, arcképeket maratott nagy üvegtálakra, majd rajzokat, grafikai alkotásokat vitt fel tálak, vázák felületére a nyomdaiparban ismert cinkográf eljáráshoz hasonló módon. Ugyancsak itt készültek azok a réteges, maratott vázái, melyek elismeréshez és művészi hírnévhez juttatták. Első nagy sikerét 1896-ban a millenniumi kiállításon érte el majdnem két méter magas keresztelőmedencéjével. A szakma véleménye szerint ez a neoreneszánsz-neobarokk elemeket ötvöző, XIX. századi historizáló üvegművészet kimagasló technikai színvonalú bravúrdarabja. A rézrubinnal átfogott hatalmas üvegépítmény, melyre remek ízléssel bibliai tárgyú, keresztelésre vonatkozó jeleneteket maratott, a budapesti iparművészeti múzeum féltve őrzött kincsei közé tartozik. Sovánkánál a szecesszióra való áttérés furcsa módon történt. Elsőként motívumkészlete alakult át, majd lassan igazodott ehhez formavilága is. Vékonyan vitte fel a rétegeket, így finom, halvány színeket nyert, s nem kellett a vastag rétegek éleit lecsiszolnia, mint Gallénak.

A XX. század kezdetétől résztvevője a rangos hazai és nemzetközi kiállításoknak. 1902-ben a torinói világkiállításon elismerő oklevelet nyert. 1904-ben már az újantalvölgyi üveggyárban dolgozott, amikor a St. Louis-i világkiállításon aranyérmet szerzett. Közben 1904-ben a budapesti karácsonyi kiállításon Tiffany stílusú színjátszó üvegekkel is jelentkezett. 1906-ban Milánóban is aranyéremmel jutalmazták munkáit.

A bükszádi hutánál

A szakmai elismerés és megbecsülés csúcsán alkotó munkásságának felvidéki szakasza lezárult 1907-ben. Ekkor költözött Háromszékre, és a sepsibükszádi üveghuta művészeti vezetője lett. Megválaszolatlan kérdés, hogy Sovánka István miért telepedett át Felvidékről Erdélybe, holott a művészi üveg készítésének nagyobb hagyománya volt ott, mint itt. Talán gróf Mikes Ármin, tudatában lévén művészi teljesítménye értékének, birtokára csalogatta Sovánkát, akit vonzott a művészeti és társbérlői minőségből származható szakmai és anyagi előnyök lehetősége.

A bükszádi hutát az 1700-as évek kezdetén Mikóújfaluban a Zsombor-tetőn építették fel, akkor Alsóüvegcsűrnek nevezték. Mikó-alapítványként létesült, a XIX. század közepén házassági hozományként került a Mikes család tulajdonába. Miután az erdőségek fáját elhasználták, 1782-ben Bükszádra költöztetik a hutát. A községet 1780-ban mindössze harminc család lakta, az üvegipari létesítmény odatelepítése után, 1810-ben számuk 61-re növekedett. A gyár a 19. század végéig akadálymentesen működött, leszámítva az 1885-ös nagy tüzet, amelyben épületei megsemmisültek. 1898-ban termelését rövid időre beszüntette: a nyersanyagok árának folytonos növekedése, az osztrák és cseh üvegek konkurenciája, valamint a külföldi piacok elvesztése miatt. A századfordulón aztán a belföldi és külföldi kereslet megnövekedésével a huta termelése is ugrásszerűen megnövekedett, ennek következtében Háromszék vármegye legjelentősebb gyáripari létesítményévé válhatott, 60—80 személynek biztosított munkát, a termelés értéke pedig elérte a 100 000 forintot.

A telep működésének utolsó felvirágzása 1907—1914 közé tehető. 1907-ben hárman vették bérbe a gyárat: Sovánka István, Császár István és Albertini Géza. A termelést pedig négytagú szakembercsoport irányította: Lénárt József gépész, Bolvári Ambrus vegyész, Schmidt Lajos gravírozó és Sovánka István üvegtervező és -díszítő.

A huta termékeit a piaci kereslet és a vásárlói elvárások határozták meg. A XIX. század derekán általában metszett poharakat, üvegkancsókat, likőrös készleteket, palackokat készítettek, főként sima üvegeket, de igényesen metszett és festett tárgyakat is. A XIX. század végén a megnövekedett ásványvízfogyasztással mind nagyobb lett az igény a dugaszolásra alkalmas palackokra. Ezen kívül közkedvelt termékei között szerepeltek a gyógyszertári célokat szolgáló, kisebb méretű üvegek és romániai megrendelésre készített sörös palackok. Uborkás, pálinkás, boros literes és decis üvegeket, vizes-, boros- és pálinkáspoharakat, asztali és ivókészleteket, talpas poharakat, lámpaüvegeket, virágvázákat stb. állítottak elő.

Sovánka István bükszádi éveinek üvegművészetre vonatkozó elképzeléseiről, a réteges üvegek továbbéltetéséről kevés támponttal rendelkezünk. 1907 után eltűnt a kritikusok szeme elől, nem jelentkezett többé a szakma által rendezett kiállításokon sem. A család birtokában három olyan virágváza található, amely a megelőző időszak sikereit idézi, mindhárom szignált. A tárgyakon háromszínű üvegréteg figyelhető meg. Arra vonatkozóan viszont, hogy ezek Sepsibükszádon készültek volna, semmiféle adattal nem rendelkezünk. Elképzelhető, hogy Felvidékről hozta magával emlékként, de ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy már itteni munkásságának termékei. A Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében néhány hasonló technikával készült virágváza található, az egyik befejezetlen, de a nevével jegyzett darab arra enged következtetni, hogy még ha a műszaki feltételek és a szakembergárda talán nem érte el a legfejlettebb felvidéki huták színvonalát, az itteni adottságok is lehetővé tették az új módszerek kipróbálását és továbbvitelét. Sovánka bükszádi évei bizonyítják, hogy a XX. század elején Erdélyben itt készültek a kor esztétikai igényeit leginkább megközelítő díszüvegek. A huta 1914-es bezárásával Sovánka kapcsolata az üvegművészettel végérvényesen megszűnt.

Fényképész és játékgyártó

Élete hátralevő részében fényképészettel (saját készítésű gépével), faszobrok és gyermekjátékok faragásával, festészettel foglalkozott. Bútordarabokat — asztalt, íróasztalt — készített, illetve kisebb használati tárgyakat, gyertyatartót vagy sakkbábukat esztergályozott. A család fenntartását a továbbiakban a Bükszádon berendezett játékgyár vagy műhely szolgálta. Az egész országból kapott megrendeléseket, Székelyföldön kívül Aradra, Segesvárra, Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra, de Câmpinára, Ploieşti-re vagy Bukarestbe is szállított a játékokból. A hintalótól a kis szekérig vagy ,,guruló Gusztitól" a vasúti kocsikat vontató mozdonyig a piaci igények és a játékok kitalálójának ötletessége határozta meg azok sokféleségét. A több alkalmazottat foglakoztató kezdeményezéséről 1928-ban a következőképpen vélekedett: ,,nekem nincs gyáram, csak egy játékáruműhelyem, amelyben elsőrendű gyermekjátékok készülnek fából". A fajátékok gyártásának hagyományát a háború után Sovánka István fia, dr. Sovánka Rudolf éltette tovább, akinek Árkoson, majd Sepsiszentgyörgyön berendezett műhelyében készültek a Bükszádon már jól bevált játékféleségek, kiegészülve az újabb korok divatáruival.

Ez a tehetséges, sokoldalú ember bármibe kezdett, legyen az szobormakett vagy gyermekjáték, illetve fafaragás, mindenben eredményes tudott lenni, igazi önmagát azonban az üvegtárgyak díszítésének művészi szintre emelésével adta.