Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És íme, nagy földrengés volt, az Úr angyala leszállt a mennyből, odament, elhengerítette a követ, és leült rá. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek!” Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. (Máté 28, 1–8.)
Húsvét vasárnapján ezt hirdetik a világ minden keresztény templomának a szószékéről, így köszön egymásnak ismerős és ismeretlen, ezt énekli, kiáltja, visszhangozza minden hívő ember: „Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Halleluja.”
Máté evangélista úgy fogalmazta meg a történeteket, hogy szinte filmszerűen látjuk magunk előtt a világ és benne minden ember életére nézve a sorsfordító hajnal eseményeit. Az evangéliumban benne van Isten hatalmas cselekedete és az ember kicsinysége, félelme, benne a hit és a kétely, a remény és a félelemből ujjongó, örömmé váló bizonyosság. Ennek a történetnek minden „szereplője” fontos – hiszen ránk mutatva kérdez: te mit tennél? Te mit teszel? Te mit hiszel? Hallod az Úr angyalának szavát? Látjuk a „félelemtől megrettent” őröket és a „félelemmel és nagy örömmel” tovafutó asszonyokat, akik viszik a feltámadás hírét. Látjuk őket, és az ige arra késztet: nézzünk be a lelkünk mélyébe, annak belső kamrájába: félelem és rettegés vagy a feltámadottat kereső, az angyal szavában az Isten üzenetét meghalló és a sírban a testet nem lelő lélek öröme lakozik-e bennünk?
Keressük-e a Krisztust – elindulunk-e felé, hogy a nagy utat megtegye Ő és a hatalmas, általunk elgördíthetetlen követ elhengerítse az Isten, és Szentlelke által hitet ébresszen bennünk?
Isten látja, hogy mi van a szívünkben. Az evangélium tanítása szerint a Jézust szeretők megajándékozottak lettek. Olyan váratlanul, olyan megdöbbentő módon, hogy abba beleremegett a föld. És olyan mérhetetlenül gazdagon, ahogy azt a szív nem remélhette. Hiszen akit kerestek: nincsen ott! Nem lopták el. Nem vitték el. Feltámadt. Él! Győzött a halálon és győzelme nekünk is az életet jelenti. Ez a győzelem persze nem magától értetődő a halandó ember számára. Úgy vagyunk vele, mint a jeruzsálemi sziklasírhoz zarándokoló száz- és százezer turista: amikor belépnek a szent sír kicsinyke ajtaján, le kell hajtaniuk a fejüket. Itt akaratlanul is megrendül az ember ettől a tisztelettől. Mi nem érdemeltük ki a megváltást. Mi mindannyian a tékozló fiúhoz hasonló életet élünk, de mégis részesülünk Isten kegyelmében. Mi, amikor megállunk a temetőinkben a sírjaink mellett, akkor mindig lefelé nézünk, és nem tudunk felfelé tekinteni. A halállal szemben mi csak vesztesek lehetünk. És a golgotai kereszt elé is csak megrendülten, lehajtott fejjel állhatunk oda. Helyettünk történt, érettünk halt meg Jézus, a mi bűneinket vitte a Golgotára. Mi csak vesztesek lehetünk, a halál, a bűn előtt kell magunkban megállnunk. Bennünket mindig sötétség vesz körül, a fény csak egyedül Isten által jöhet közénk. Ezért látják az asszonyok is lehetetlennek a sírkő elmozdítását, mert mi soha nem lennénk képesek arra, hogy ezt megtegyük. Isten azonban megkönyörült rajtunk és engedi azt, hogy a feltámadás öröme miatt boldog húsvétunk legyen. Ezt kívánom mindannyiunknak. Ámen.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke
