Február 5-én ünnepelhettük Berde Mária (1889—1949) erdélyi írónő születésének százhuszadik évfordulóját, február 20-án lesz hatvan éve annak, hogy földi vonulása örökre befejeződött.
A kettős évforduló remélhetőleg jó alkalom lesz a prózaíróként, költőként, műfordítóként egyaránt jelentékeny írónő életművének újraolvasására. Noha vannak egészen érdekes versei — s ő is lefordította Eminescu halhatatlan Esthajnalcsillagát —, az itt közölt legendás költeményét 1920-ban körömollóval írta fel a kolozsvári egyetem falára, szemtanúk szerint 1940-ben még jól látszott, el lehetett olvasni. Elsősorban mégis regényben alkotott maradandót. A férfi—nő helyzete foglalkoztatta a társadalomban, és természetesen konfliktusoktól sem mentes, változó kapcsolatuk. Első regénye, Az örök film (1917) hőse egy önállóságra törekvő fiatal lány, aki a század elején szeretné, előítéletek hálójában, megvalósítani önmagát... A nő szerepének megélése, erkölcsi kötöttségei további regényeiben is élénken foglalkoztatják (Haláltánc, 1924, Szent szégyen, 1925, Tüzes kemence, 1936, Keresztjáró szerelem, 1941). Külön színfolt életművében történelmi regénye, a Romuáld és Andriána (1925), és ma is lenyűgözően izgalmas a Marosvásárhelyen játszódó kulcsregénye, a Szentségvivők (1935) az erdélyi írók küzdelmeiről s a Zord idő című folyóiratról. A kulcsregényt nem véletlenül emlegettük, szereplői Molter Károlytól Reményik Sándorig és Osvát Kálmánig jól felismerhetőek. A Trianon utáni hallucinatórikus tespedésből való kitörés vágyát fogalmazza meg, egyik utolsó fejezetének részletével emlékezünk rá, mely a Dsida Jenő Nagycsütörtök című verséből is jól ismert helyszínen, a legendás székelykocsárdi állomáson játszódik.
Utolsó nagy, négykötetes történelmi regénye, középpontjában Szász Károllyal, teljes terjedelmében csak évtizedekkel halála és a nyolcvankilences fordulat után jelenik meg, s máig nem kapta meg azt az elismerést, amely hiteles realista tablója és elmélyült emberábrázolása miatt joggal megillethetné.