Emellett gazdag tapasztalatokkal rendelkező rendezvényszervező, munkássága, személyisége főleg a fiatal történészképzés vonatkozásában meghatározó. 2009. április 15—18. között az árkosi—sepsiszentgyörgyi kisebbségtörténeti képzés alapembere, fő szervezője volt. Beszélgetésünkre az árkosi Európai Tanulmányi Központban került sor.

Fiatal kutatók és történelemtanárok Háromszéken

— Miért éppen a háromszéki Árkoson és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban került sor erre a konferenciára?

— Ez nem egy konferencia, hanem kifejezetten kisebbségtörténeti képzés, plusz olyan emberek továbbképzése, akik nem tanárok, de ezzel a témakörrel foglalkoznak. Fiatal kutatók. Gyakorlatilag a Szülőföld Alap a fő támogatónk, és a Kovászna Megyei Tanács. Azért vagyunk itt. Van egy évek óta tudatosan végiggondolt programunk, amely arra irányul, hogyan lehetne a romániai magyar kisebbség történetét kutatni, az alapkutatásokat elvégezni. Ennek egyik része az Erdélyi Adatbank létrehozása s az ehhez kapcsolódó munkák. Egy másik része két kiadványsorozat: egyik Források a romániai magyar kisebbség történetéhez, a másik a Múltunk könyvsorozat, és ezenkívül ott van az oktatás, Marosvásárhelyen létrejött a Borsos Tamás Egyesület, amely összefogja a fiatal társadalomkutatókat.

Sepsiszentgyörgyön tavaly novemberben volt könyvbemutató egy erdélyi turné keretében, és akkor merült fel a kérdés azok között, akik együtt utaztunk városról városra, hogy ki számára készülnek ezek a kisebbségtörténeti munkák. Pozsonyban például csupa öreg, ötven éven felüli emberek vettek részt egy ilyen találkozón. Bennem ekkor fogalmazódott meg élesen, hogy tisztázzuk, kinek is végezzük mi ezt a munkát.

És hogy ne általában a romániai magyarságról beszéljünk, hanem találjuk meg a célcsoportokat is. Az egyik ilyen célcsoport a középiskolai tanárok köre. Erdélyben durván százhúsz olyan középiskola van, mely érettségi bizonyítványt is ad. Nézzük meg, hogy kik tanítanak ott. Amikor összeállítottuk az ezekben az iskolákban tanító „töritanárok" kataszterét, erre az árkosi képzésre százhúsz-százharminc embernek küldtünk meghívót. Ebből állt össze az itt megjelent huszonöt-harminc ember, plusz a sepsiszentgyörgyi látogatók csapata. Úgy vélem, hogy itt most elindult valami, ez egy folyamat.

Próbáljuk ezt a célcsoportot behozni.

— Miként közelednek és közvetítenek információkat, ismereteket ezekhez a célcsoportokhoz?

— Úgy, ahogy tegnap tartottam az Erdélyi Adatbankról egy ilyen beszámolót. Próbáltuk konkretizálni, mi az, hogy erdélyi magyar társadalom, amikor egyrészt az intézményeket meg az alrendszereket néztük meg, másrészt azt mondtuk, nézzük meg, melyik az a százötven település, ahol a legtöbb magyar él. Ebben az adatbankban ott van ez a százötven település, ennek minden intézménye, s ezen a százötven településen él a romániai magyarság 82,5 százaléka. Ezt a romániai magyar közösséget egyszerűen meg tudjuk találni.

— Több tanulmány szerzője, kiadványok, könyvek szerkesztője, milyennek minősíti ennek a közelmúltra vonatkozó históriai anyagnak, a forráskiadványoknak a közvetítését a célcsoportok felé?

— Ma az erdélyi magyar könyvkiadás azért is haldoklik, mert nincsenek könyvtervezők, valójában olvasószerkesztői munka is alig van. És nincs olvasószerkesztő-képzés. Ezt meg lehetne oldani, ha azt mondanók: itt van X. kiadó, ennél ezek és ezek az emberek végzik ezt a munkát, ezeket kellene képzésben részesíteni. Én ezeket ilyen konkrét gyakorlati kérdéseknek látom, nem pedig általános és elvont, az erdélyi magyarságot általánosságban megszólító dolgoknak.

Ez a mostani tanárképzés is egy ilyen kísérlet, hogy találjuk meg ezt a célcsoportot, akik iskolákban történelmet tanítanak, a téma érdekli őket, és próbáljuk három-négy nap alatt a tudásunk legjavát adni. Ennek a kurzusnak a vezérvonalában mindenféle intézmény történetét áttekintjük, hogy gyakorlatilag a romániai magyar kisebbséget reprezentáló intézményeket is megismerjék. De voltak előadások az erdélyi zsidóságról, az erdélyi szászokról. Próbáltuk a magyarral párhuzamos kisebbségi sorsokat is bemutatni.

Gyakorlatilag ez egy elképzelés, egy koncepció. Én nem szeretem azt, amikor állandóan arról beszélnek, hogy nincs nemzetstratégia, ilyen meg olyan stratégia. Én azt gondolom, hogy igazából soha nem voltak ilyen „nemzetstratégiák", hanem konkrét és praktikus megvalósításokat kell elérni.

Ennyi.

— Ez a kurzus mennyire egészíti ki a meglévő történelemtankönyveket és a tanterveket?

— Egyik oldalról az a helyzet, hogy a László László és a Vincze Zoltán által kiadott „kicsi tankönyv" inkább egy ilyen magyarságtörténet akar lenni.

A tavaly megjelent egy nagy kötet: a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, amelyet itt, Sepsin is bemutattunk. Hatvan példányt azért hoztunk, hogy a Corvina könyvterjesztő hálózat árusítsa. Ezt hátrahagytuk Csíkszeredában. A Corvina utána sem ment. Telefonáltunk, hogy legalább a székelyföldi boltokban terjesszék. Nem történt meg. Ebből a kötetből száz példány került erdélyi középiskolákba és egyetemi oktatókhoz. Ez egy ötszáz oldalas, színes kötet. Most fog megjelenni angolul. A 20. századi kisebbségek történetét — nemcsak a romániait — tartalmazza, ezt foglalja össze. Háromszéken a tanfelügyelő révén legalább tizenöt példány került tanárok kezébe, múzeumokban, más intézményekben is hagytunk. Kifejezetten abban gondolkodtunk, hogy ne általában, hanem konkrétan olyan emberekhez kerüljenek ezek a kötetek, akik foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Itt a múzeum, a könyvtár kapott belőle.

— Ennek az árkosi rendezvénynek a támogatói között egy sor intézmény jelenik meg. A Magyar Tudományos Akadémiától a Kovászna Megyei Tanácsig. Kik tulajdonképpen a fő támogatók?

— A Jakabffy Alapítvány adott be egy pályázatot — ebből van a kaja. A szállást a megyei tanács intézte. Az MTA Kisebbségkutató Intézete a kolozsvári Történeti Intézet kutatóit is bevonta, Hunyadi Attilát és Lönhart Tamást, s az a célunk, hogy az egyetem felé is nyissunk, ezért van benne a Babeş—Bolyai Tudományegyetem is. A programot Hunyadi Attilával ketten szerveztük.

— Érzékel-e markáns változást abban, ami a tanárok és az érdeklődők továbbképzéséhez kötődik? Nagyon sok fiatalt látok a rendezvénysorozaton.

— Az igazi változás az, hogy lehet kutatni. Egy-két év előtt még nem volt magyar vagy magyarul is tudó erdélyi levéltáros. Most pedig Nagybányán, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön van magyar levéltáros. Az igazi probléma az, hogy nem találunk megfelelő embert a levéltáros helyekre. És emellett felnőtt egy olyan nemzedék, amely egymás után készíti a doktori dolgozatokat, és sorra jelennek meg a publikációik. Alapvetően a tudásmennyiség, az információmennyiség változott meg, de az igazi hiány az, hogy nincsenek állandó magyar kutatók Bukarestben. Mármint olyanok, akik állandó munkahelye a levéltár. Mondok egy egyszerű példát. Az Országos Levéltárban most került elő a Consiliul Dirigent, tehát a Kormányzó Tanács anyaga. Azt hittük, hogy valahol Kolozsváron lappang. De nem, ott van Bukarestben, városokra lebontva, négy-ötszáz oldalnyi anyag. Ez annak a lenyomata, hogy miként történt az impériumváltás. Ezt még soha senki nem nézte meg. Más példa: Romániában a kisebbségi ügyekkel 1920-tól 1947—48-ig, a béketárgyalásig van egy román kulcsszakértő, akinek az egész hagyatéka előkerült Bukarestben. Ez több folyóméter. Nincs feldolgozva, de már lehetne kutatni. Ember kellene, aki ezt a munkát elvégzi. Én nagyon fontosnak tartom az állandó jelenlétet a bukaresti levéltárban.

— Ezt gyakorlatilag hogyan lehetne megoldani?

— Ösztöndíj kellene ehhez. S állandóan tartani ott embereket. Ennek a kérdésnek van egzisztenciális vonatkozása is. Úgy gondolom, idővel ez is megoldódik. Most a forráslehetőségek kutatása sokkal jobb, mint évekkel ezelőtt.

— A magyar levéltárosi állásokat ki kellett harcolni, vagy spontán alakult így a helyzet? Évtizedeken át a levéltár a „legsötétebb" intézményhálózathoz tartozott, amely valósággal elszigetelte, kiiktatta a magyar kutatókat. A politikai bürokrácia elriasztotta az embereket az intézménytől...

— Hosszú csatározások eredménye az, hogy vannak kutatóink ezekben az intézményekben, de volt eset rá, hogy a román levéltárosok is igényelték a magyarul tudó szakembert. Tulajdonképpen ez ilyen-olyan politikai paktumok eredménye volt. Az erdélyi levéltári forrásanyag nagy része magyar nyelvű. Kolozsváron a levéltár igazgatója is igényelte egy magyar felvételét az intézményhez. Ebben a kérdésben is jelentősen változott a helyzet. Más példa: az előadásokban is bemutatták a Transindex levéltárkatalógust. Mi meg tudtuk szerezni Bukarestből az összes erdélyi levéltár leltárát, ezt begépeltük, és felraktuk a Transindexre. A román levéltárosok is ezt a katalógust használják. Ők csak a saját levéltáraik anyagát kapták meg. A másokét nem. A Transindex volt az egyedüli olyan levéltár, ahol minden együtt volt. Ez inspirált bennünket arra, hogy csináljuk meg rendesen az anyagot. Napi aprómunkával lehet ezeket a kérdéseket megoldani.

— Magyarországon néhány elkötelezett Erdély-kutatón kívül mit tudnak a történészek s az általuk befolyásolható körök, a középiskolások és egyetemisták rólunk, erdélyiekről?

— Rendszeres kutatások folynak. Az egyik nagyon fontos dolog, hogy nő azoknak a száma, akik a magyar nemzet részének tekintik a határon túli magyarokat. Csökken azoknak a száma, akik úgy gondolják, hogy a határon kívüli magyarok kérdését revízióval lehet megoldani. Ezek inkább társadalmi-gazdasági támogatásra gondolnak. A közvélemény-kutatásokból az is kitűnik, hogy a kapcsolatok intenzitása és a határon túli tájékozottság a fiatalok körében messzemenően jobb, mint az idősebb társadalmi rétegek esetében. Már nagyon kevés olyan középiskolás van, aki legalább egyszer ne fordult volna meg a határon kívüli térségben valamilyen magyar közegben. Én azt gondolom, hogy ez valamilyen generációs dolog is. Ismerem a 2004-es népszavazási kampány határon túli hatását, de ezt az változtathatja meg, ha minél több anyaországi fordul meg a határon túli magyarok között. Tudomást szerez róluk, megismeri őket, és természetesnek veszi az együvé tartozást. Háromszéken egészen természetes, hogy használják a „minőségi Magyarországot", a könyvtárakat, a televíziót, a gyerekekkel mennek Magyarországra és így tovább, s a normális magyarországi is ugyanilyen természetességgel használja a határon túli ismerkedést. Pihenés, hegyi túrák, és így tovább. Mi is együtt dolgozunk.

— Milyen, a mostanihoz hasonló, közös rendezvényeik vannak az erdélyiekkel?

— Minden évben van nyáron Szelterszfürdőn egy társadalomtudományi tábor, ahol ugyanez az előadói kör együtt van az etnológusokkal, néprajzosokkal, irodalmárokkal és így tovább. Ez is egy találkozási pont. Ezekből a beszélgetésekből mindig új tervek is születnek. Tudatosan építünk terveket. Könyvek, kiadványok jelennek meg. Ezek megírásában sok fiatal vesz részt.

Néhány évvel ezelőtt, amikor a Magyar Autonóm Tartomány kutatását a Teleki Intézetnél kitűztük és megjelent az Autonóm magyarok című kötet — akkor ez a téma ment —, Stefano Bottoni még a szakdolgozatát írta Bolognában, más témában, összehasonlította a különböző más országokban élő magyar kisebbségek helyzetét, s egy olyan témát akart megírni, mint a Kádár-korszak magyarságpolitikája. A bizottságból azt mondták: nem jobb lenne a Magyar Autonóm Tartománnyal foglalkozni? Boldogan telefonált, hogy neki ezt a témát ajánlották. Azelőtt már jelentek meg tanulmányok ezzel a témával, s kiderült, hogy ezekkel „vonalban" vagyunk. Így született meg a MAT története. Most Novák Zoltán készít egy hasonlót. Ő a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról ad ki egy forráskiadványt 1965-től ’72-ig, egy hetven-nyolcvan oldalas tanulmányt. Ebben össze is foglalta ennek a korszaknak minden ellentmondásosságát. Pillanatnyilag Novák Zoltán látja át a legjobban ezt a korszakot.

Kérdezett: Sylvester Lajos