Itt, mivel hadműveletben nem vett részt, fegyver és fegyelem nélkül élt. Hazatérve nem tudott visszaszokni a családi életbe, ezért felesége kénytelen volt elhagyni, és hat hónapos kisfiával együtt a Dálnokon élő szüleihez költözött. A válóper után Barabás János újból megházasodott, és Torján telepedett le. A gyermekével magára maradt asszonynak az atyai háznál a legkisebb bajnál is szemére hányták, hogy miért nem maradt a férjénél. Ezt nem tudva elviselni, ,,elkeseredve egy batyucskát összekötve, ezt egyik kezébe véve, másik kezébe az én kezemet fogva — írja Barabás Miklós az Önéletrajzában — elindult velem a szülei háztól azon határozott szándékkal, hogy soha oda vissza ne térjen. (…) Most is mily fájdalommal emlékezem azon könnyözönre, mellyel engem áztatott, aggódva jövendő sorsom fölött." A jóakaró rokonok közbelépése folytán végül mégiscsak visszatértek a nagyszülők kúriájába. A hat és fél éves gyermeket a háromszéki reformátusok által kedvelt nagyenyedi kollégiumba vitték. Nemsokára édesanyja férjhez ment másodszor is. ,,Ekkor már változni kezdett sorsom — írja a művész —, mert most már volt édesatyám s mostohaanyám, és édesanyám s mostohaapám; mindenütt egy édes- és egy mostohaszülőm. Én így sem egyikhez, sem másikhoz nem mehettem." Torjára tízéves kora után — amikor apját először látta — nem kívánt visszatérni. Dálnokon a mostohanagyanya nehezítette meg az édesanya és a gyermek harmonikus kapcsolatát oly mértékben, hogy leírva egyik Enyedről való hazautazását, keserűen fakad ki: ,,...ha szabad itt még a haza szót használnom". Szegedi Maszák Mihály, a késői utód az otthontalan, magányos és kiszolgáltatott diákra emlékezve mély átérzéssel idézi fel: a kollégiumban a szegénységén úgy próbált enyhíteni, hogy koszorúkat festett tanulótársai számára, ,,hogy azokban verset írva, gratuláljanak szüleik névnapjára".

Nagyenyeden hamar kitűnt rendkívüli rajzkészségével. Diáktársai, tanárai arcképét rajzolta, Szabó János festményeiről és klasszikus festők albumaiból másolt. Megtanult elefántcsontra miniatűr arcképeket festeni, litográfiát készíteni. Nagyszebenben, ahová nagybátyja, Gaál Miklós vitte be, a Brukenthal Képtárban ,,memorizálta a szép festményeket". Ekkor már Enyed és Nagyszeben polgárai, a vidéki rokonok, nemesek, diáktársainak szülei nemcsak a szünidőben hívják a házaikhoz családi arcképeket festeni. A sikeres diák, akinek már pénzben is honorálták a munkáját, a felnőttek társaságába járt, szépen öltözködött, a rajzolás és festés közben a művészetről csevegett, nyelveket tanult. ,,Én már inkább arcképfestő voltam — emlékezik Önéletrajzában —, mint diák." És magabiztos fiatalember, mint ahogyan az 1827-ben, a Quodlibet című kompozíciójában megrajzolt első önarcképén látszik.

Nagyapja meghallva, hogy elhagyta az enyedi iskolát, ,,mennydörgős levelet írt Szebenbe, hogy azonnal menjen vissza Enyedre, és folytassa a tanulást". Barabás az egyik legtekintélyesebb tanárához, a költő és műfordító Szász Károlyhoz fordult tanácsért, aki avval biztatta, hogy ,,ha az ember egy pályának, melyet kedvel, a nehezebb részén már túlesett, sőt, már sikert is arat rajta, nem lenne helyes azt ismeretlen pályával felcserélni, ahol kétes a siker. Nagyon megköszöntem ezt a megnyugtató nyilatkozatát — folytatja Barabás —, és a nagyapám levelét szépen félretettem (…). Még később Dálnokon is igyekezett lebeszélni, de ő nem ismerte a világot, mert soha Háromszékről ki nem mozdult. Fia, Miklós, édesanyám testvére azonban szélesebb látókörrel bírt, s velem tartott. Édesanyámat is mindig azzal nyugtatta meg, hogy az én helyemben ő se tenne másképpen."

Barabás Miklós édesanyja második házasságából származó gyermekeivel, 1828

Mindeközben Dálnokon lerajzolta Barabás 1828-ban az édesanyja arcképét. Egy másik igen szép, ma is családi ereklyeként őrzött akvarellben édesanyját a második házasságából származó gyermekeivel, valamint anyai nagyanyját és mostohaapját.

A következő évben Kolozsvárra hívták. Itt tanult meg olajfestékkel dolgozni. Egy alkalommal a Tordai úton találkozott a ,,dálnoki rektorral," akinek az arcképét évekkel később krétarajzban örökítette meg (Ferenczi, a dálnoki pap, 1833). Ferenczi meglepődve és örömmel látta, hogy Barabás jókedvűen és szabadon jár, mert otthon azt beszélték, pénzt hamisított, és bezárták, édesanyja sokat sírt emiatt. Barabás erre önérzetesen reagált: ,,Mondtam neki, hogy nyugtassa meg az anyámat, hogy soha rólam ilyen hírt el ne higgyen, mert Istennek hála, én arra nem szorultam, és hogy több eszem és becsületérzésem is van, mint hogy becsületem és szabadságom kockára tegyem. Hála Istennek megkeresem a magam kenyerét olyan módon, amely nekem becsületemre válik, s már közel 500 pengő forintom van, (…) amivel ősszel Bécsbe utazom, hogy ott az akadémián tanuljak." Minderről levélben számolt be, amelyet postán és Ferenczivel is elküldött az édesanyjának. Bécsi tartózkodása idején vándorkereskedők keresték fel: ,,Mindjárt Dálnokot kezdték emlegetni, kérdezve egyet-mást, azt is, hogyan hívják azt az urat a Patakon túl, a nagy galambbúgos kapunál. Mikor látták, hogy mindenre helyesen felelek, e vallatás után mondták csak meg, hogy ők nekem pénzt hoztak, amelyet édesanyám nyílt levelével együtt átadtak, lévén a borítékban négy pengő forint."

1833-ban Bukarestből Erdélybe visszatérve rövid kolozsvári tartózkodás után Dálnokra sietett édesanyját meglátogatni. Ekkor festette meg Báró Apor József és felesége arcképét, Gaál Miklós és Gaál Miklósné kisméretű akvarellképét. Ekkor készült a már említett dálnoki pap portréja, valamint több más rajz a mostohaapjáról, Szabó Antalról, meg a Gaál és a Szabó családtagokról. 1836-ban megfestette leány féltestvéreinek közös arcképét.

Legközelebb 1837-ben, a nagy olaszországi út (ide is eljut Dálnokról pár pengő forint), az azt követő pesti letelepedése és visszhangos sikerei után járt újra Háromszéken. Orvosa tanácsára Előpatakra jött, ,,mely csak pár órányira van Dálnoktól — írja —, s így nem tehettem meg, hogy édesanyámat meg ne látogassam". Három hetet töltött rokonai körében, majd tovább utazott Sáromberkére, ahol Bánffy Miklós gróf megbízásából családi arcképeket festett.

Az Önéletrajz később nem tesz említést háromszéki utazásról. 1838—1839-ben magyarigeni rokonainál és Kolozsváron tölt hosszabb időt, de ezután Erdélybe sem tér vissza többé. Nincs miért hazajönni: időközben meghal édesanyja. A szabadságharc idején elpusztul Enyed, a diákkor kedves városa. Erdélyből, Háromszékről viszont továbbra is érkeznek Pestre ismerősök modellt ülni, vagy kérik a festőt, hogy emlékezet után fesse meg valamelyik hozzátartozójukat.

Számtalan kisnemesi vagy főúri lakásban Barabás Miklós ecsetnyoma őrzi évtizedeken át az élő és a néhai családtagok arcvonásait. 1884-ben az idős mester elkészíti egy újabb önarcképét, és kőnyomaton sokszorosítja. Az ünnepi viseletben megörökített, országosan ünnepelt festő mellén a király kitüntetése, a Vaskorona-rend díszeleg. A több példányban elkészített rajz a szülőföldre is eljut a nemzet festőjének dedikációjával: ,,Barabás Pál rokonomnak 75-ik évem emlékéül Barabás Miklós m. t. ak. t. /A Magyar Tudományos Akadémia tagja/1884." Úgy tudni, hogy tizenkét ilyen grafikai lap érkezett Háromszékre, azonos dedikációval, csak a címzettek keresztneve különbözött.

Önarckép, 1884

A Magyar Tudományos Akadémia első festőtagjának jubileumakor Dálnokról is érkezik üzenet: ,,Egy unokatestvérem, Gaál Péter az 1887-ik évben, mikor 50 éves akadémiai tagságom jubileuma alkalmával Maszák Hugó vejem vázolta életrajzomat, azt írta nekem, hogy ő is szolgálhatott volna adatokkal gyermekkoromhoz. Emlékszik arra, hogy 5 éves korunkban atyjával, nagyatyám testvérével ő is eljött a vizsgára, és engem a padra állítottak, mert az asztal mögül nem látszottam ki, s jobban feleltem mindenre, mint a jóval nagyobb kamaszok."

A nagy műveltségű festő legkedvesebb olvasmányai Arany János balladái mellett az erdélyi regény- és emlékírók művei voltak. Szülőföldjéhez való ragaszkodásaként teljes nevét következetesen Márkosfalvi Barabás Miklósként használta.