Harcok Felső-Háromszéken
A nap egyébként csupa izgalmakban telt el. Már reggel repülőtámadásokkal kezdődött. A szemünk láttára gyújtóbombákkal felgyújtották Altorját és Szentléleket. Ezek már orosz gépek voltak, de a románok még mindig német felségjelű gépekkel szemtelenkedtek, folytonos riadalomban tartották az embereket alacsony repülésükkel. Rálőni sem mertek a katonák, félve, hátha mégis német gép.
Aztán nekünk nem is volt tanácsos, hogy mutogassuk magunkat, mert a velünk szomszédos épületben, a volt fegyházban harminc vagon lőszer állt, csak úgy, kupacokba rakva. Ha ezt észreveszik, elég egy gépágyúsorozat, és repülünk. Ezért az emberek a szobákban tartózkodtak. Tisztálkodtak, pihentek, s főleg ettek, mert sokan három-négy napig erdei bogyókon éltek.
Délután jelentettem, hogy a gyűjtőszázad megalakult. Este már belőlük telt a járőr és a tábori őrség az egész város területén. Ez mintha megnyugtatta volna a lakosságot. Az üzleteket kinyitották, az emberek az utcákon mozogtak, és a menekülési láz is alábbhagyott. Ez azonban nem jelentett állandósulást; hiszen a harcok éjjel-nappal folytak, és mindössze 6—8 kilométerre Vásárhely előterében. Különösen Ozsdolánál volt véres és szívós a csata. Ezt a falut tartotta a 24-es pótzászlóalj egy százada és néhány géppuska, régi páncéltörő ágyú. Már három napja, hogy napközben az orosz túlerő nyomul be a faluba, éjjel a honvédek ellentámadása jár sikerrel, már csak azért is, mert majdnem valamennyien ismerik a terepet.
Kézdivásárhelyi nagygyűlés
Ötgyerekes családapa jelentkezik
Szeptember 3-án, vasárnap reggel kétségbeesett segélykérő telefonüzenet érkezik. Ha legalább egyszakasznyi erőt nem kapnak, kénytelenek visszavonulni.
Sorakoztattam a gyűjtőszázadot, és önkéntes jelentkezőket kértem. Az első jelentkező Lázár István tamásfalvi ötgyerekes családapa. Nem akarom engedni, mert fiatalabb is van elég, de ő ragaszkodik hozzá. Fizikailag fáj a szívem, és gyorsan bemegyek az udvarról, mert érzem, a sírás fojtogat, és ez mégsem lenne stílszerű egy századparancsnoktól. Később valamennyiüktől kézfogással búcsúzom. Férfias, tiszta tekintettel néznek a szemembe.
Még egy napig tart ez a beosztásom. Szeptember 5-én távmondattal azonnal berendelnek a Székely Határvédelmi Parancsnoksághoz Csíkszeredába. Fuvarról a csapattestnek kell gondoskodnia. Nem szívesen engednek el, mert jól tudtunk együtt dolgozni. Mielőtt indulok, korán reggel Balczár századossal elemezzük a helyzetet a parancsnokság számára a következők szerint.
Katonai helyzet
A 24-es székely határvadász pótzászlóalj erős harcban áll az Ozsdola és Hilib vonalán beszivárgott nagyobb (két-háromszáz főnyi) orosz erőkkel. A kevés létszámú pótzászlóaljat német rohamlövegek és kis német gyalogosegységek támogatják. A harc változó, Ozsdola többször cserélt gazdát, a falu egy része leégett.
Bereck felső része orosz kézen. Beszivárgott orosz erők megszállták Lemhény északi részét, Almást, Csernátont és a Szentmihály-hegyi, ősi katolikus templomot. A német hegyi csapatok erős harcban állnak.
Kézdiszentlélek irányában, a Kászoni völgyben, Katrosán túl a 24/2. erődszázad, a jobb és bal szárnyon a 24-es határvadász zászlóalj harcol. A csapatok kimerülőben. Sok az önkényes eltávozó, akiket a 24-es pótzászlóalj próbál összegyűjteni. A csellengők nagy része a SZÉHŐ-zászlóaljakhoz tartozik. A gyűjtőkeret jól működik. Zabola, Kovászna irányában nincs harc.
Általános észrevételek: harci kedv kevés. A nagy orosz nyomással szemben nincs elegendő erő, és hiányoznak a nehéz tűzfegyverek. A SZÉHŐ-tisztikar sok esetben kiejti kezéből az irányítást. Jelenleg a felső-háromszéki medencében egyetlen komolyan harcoló alakulat a 24-es székely határvadász zászlóalj és pótzászlóalj, melynek azonban emberanyaga és fegyverzete kimerülőben.
Polgári helyzet
Általános pánik. A polgári közigazgatás felmondta a szolgálatot, a vezetők itthagyták a népet.
A rendőrség is elmenekült, sőt, a katonai közigazgatási parancsnokság is elhagyta állomáshelyét.
A feltűnő sietséggel végrehajtott távozásuk csak fokozta a pánikot.
A szövegezést azért készítettük, hogy adjam át a parancsnokságnak esetleges szóbeli kiegészítések kíséretében. Az írásbeli szövegezéssel nem mindenben értettem egyet, mert én minden gyengeség okának a primitív felfegyverzést és a létszámhiányt tartottam. Mert el kellett fogadnom a gyűjtőszázad embereinek elbeszéléseit — ha azok kicsit túlzottak is voltak —, hogy zászlóaljnyi ellenséges erőkkel szemben mi a legjobb esetben csak szakaszokat tudtunk bedobni. Katonáink ócska Mannlicherekkel harcoltak a géppisztolyok, gépágyúk és aknavetők ellen. A vezetésben is akadtak hibák. Az öreg tartalékos tisztek egy része nem állt a helyzet magaslatán, bár az is igaz, hogy a legelemibb összeköttetések is hiányoztak a bedobott egységek között. A szakasz- vagy századnyi egységek teljesen magukra hagyatva teljesen elbátortalanodtak.
Nem kaptak senkitől felsőbb parancsot, nem volt biztonságérzetük, mert a románok a hegyi ösvényeken a hátukba vezették az oroszokat. Ez történt a Lóbércen, a Nagy Sándor és a Nemere szakaszon, a 24/1. és a 24/2. erődszázadoknál is. A Felső-Háromszéken harcoló csapatok létszáma talán összesen az ojtozi szakasz védelmére lett volna elegendő, de nekik az Úz völgyétől Kökösig kellett tartaniuk a Kárpátok vonalát mintegy 70—80 kilométer szélességben. A csoportparancsnokság már az első napokban visszavonult Kézdiszentlélekről a Bálványos-vár alatti Csiszárfürdőre. Ez legalább 31 km-es távolságot jelentett a harcoló csapatoktól, melyeknek szétszórtan, mostoha helyeken kellett felvenniük a harcot a túlerőben levő ellenséggel. A tartalékos tisztikar bizony magára hagyatottnak érezte magát, de sok helyen megállták a helyüket így is. A csellengés sem volt általános tünet. Erre igazán komoly bizonyíték volt a 24-es határvadász zászlóalj, melynek olyan századparancsnokai voltak, mint Schuth Tibor és Pusztay István százados, Vargha főhadnagy, akik maguk mutattak jó példát. A legénység között éltek, szerették, féltették katonáikat és tartalékos tisztjeiket. Nem a rangjuk, hanem emberségük szerint becsülték az embereiket. Sajnos, ezek a derék fiatalemberek mind hősi halált haltak a harcok során.
Fent az Úristen, lent Bőbl ezredes
Vásárhelyen az elmenekült polgármester helyett szeptember 3-án egy Pokorny László és Dávid Dezső vezette küldöttség fel akart kérni, hogy vállaljam el a tisztséget. Nem voltak ilyen ambícióim, katona voltam. De megígértem nekik, hogy amíg Vásárhelyen vagyok, az elmenekült rendőrség helyett gondoskodom a vagyon- és közbiztonságról. Mint az akkori közigazgatási vezetőkre jellemzőt említem meg, hogy a főszolgabíró is már szeptember 2-án elment, aztán Budapestről telefonált, hogy a díszmagyar ruháját sürgősen küldjék utána, mert szüksége van rá.
Hát így néztünk ki. Nem tudom, okos dolog-e, hogy mindezt, bár hézagosan, de leírom. Az igazság az, így volt! Ez történelmi igazság, és egyben tanulság is. Gyökerében volt hibás az akkori magyar élet. Katonáéknál is a törzstisztek nagy része csak reprezentált, bölcselkedett, mint pl. Bőbl ezredes, aki így nyilatkozott: Fent az Úristen, lent Bőbl ezredes!
Ezeknek a tiszteknek a csapattestei szóródtak szét leghamarabb, és ezek az urak majdnem kivétel nélkül idegösszeomlással vonultak szanatóriumba, messze a fronttól. Serfőző alezredes úr még ezt sem tette. A harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, gyerekekből álló szentgyörgyi SZÉHŐ zászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök. Ezek után érthető, hogy nem lángolt a harci kedv, és a szamár is észrevehette, hogy ijesztően kevesen vagyunk.
A nagy szétszórtságban nincs olyan erőskezű, tekintélyes ember, aki rendet tudna tartani ebben az országban és ebben a hadseregben. Nem volt az egész frontszakaszon Ojtoztól Csíkszeredáig egyetlen légvédelmi ágyú, hiszen az egész hadosztálynyi Székely Határvédelemnek két légvédelmi lövege volt. Ez a hadosztálynyi, rosszul felszerelt honvédség és néhány erősen leharcolt, Romániából menekült német hegyi dandár védte az egész Székelyföldet.
A magyarságunkhoz való ragaszkodás jele
Ezek után bizonyos szemrehányással lehetne kérdezni ma, hogy ha ilyen gyatrán voltunk felszerelve, ilyen kevesen voltunk, miért nem tettük le a fegyvert. Hát ezt a kérdést utólag, a helyzet későbbi alakulásának ismeretében nagyképűen fel lehet tenni. De az akkori helyzetben senki sem látott tisztán, és tudtuk, a harc a magyarságunkhoz való ragaszkodást jelenti az újabb román megszállással szemben. Azt sem lehet elfelejteni, hogy óráról órára ígérték a segítséget. Páncélos erőket, repülőket, tüzérséget stb. Bizony azt senki sem tudta, hogy az ígérgetés is politika, és semmi sem valósul meg belőle.
Ez volt a helyzet, amikor Kézdivásárhelyen a 30. udvartér végén elbúcsúztam az én drága jó, becsületben megöregedett szüleimtől. Az utca végéig jöttek velem, és sírdogáltak.
Sírtam én is, hiszen végtelenül szerettem őket, és most, amikor már a családomtól is elszakadtam, teljesen árvának éreztem magam, s nem sok célját láttam az életemnek. Nekem a családom, a szüleim és a Székelyföld volt az éltető elemem. Véghetetlen szeretettel csüngtem ennek a földnek minden darabkáján, és azt a népet, amelyik ezeken a soványka, de csodálatosan szép területeken küzdött a mindennapi életért, a darab kenyérért, vér szerinti testvéremnek tekintettem, érte minden áldozatra kész voltam. Most, amikor utoljára megcsókoltam a kezét Édesanyámnak és Édesapámnak, az volt az érzésem, hogy elsodródom ettől a földtől és lakóitól is. Sodor az áradat... Merre? Ki tudná megmondani?
Közzéteszi: Sylvester Lajos
