A Kárpát-medence mai magyar országhatárokon kívül található húsz helyszínén mutatják be a budapesti Forrás Galéria által szervezett Boldogasszony című és tematikájú képzőművészeti kiállítást, mely jelenleg a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban látható. A történelmi Regnum Marianumot szimbolikusan átölelő tárlatsor a képzőművészet nyelvén vázolja elénk, hogy mit is jelentett a Boldogasszony az elmúlt századokban, és mit képviselhet napjainkban népünk és a környező népek életében.
Párkányi Raab Péter: Mária (részlet)
A Mária-kultusz képi megjelenítése a leggyakoribb keresztény ikonográfiai tematika a Krisztus kínszenvedése képegyüttes után. A nyugati keresztény világban nagyon gazdag ábrázolásmódja alakult ki a VII—VIII. századtól a reneszánszon, barokkon és modernitáson át.
Magyar vonatkozásban feltételezhetően ősi, pogány termékeny istenasszony megszólításaként alakult ki a Boldogasszony tiszteletre méltó név. Ezt a kereszténység felvétele után, Szent Gellért püspök tanácsára Szűz Mária megszólítására alkalmazták, és így hangsúlyosabbá vált a népért közbenjáró, oltalmazó, szerető anya vallást átszövő szerepe. A nyelvtudósok szerint a boldog szó eredetileg nem csak az örömre utalt, hanem a valamivel ellátott, gazdag, állapotos jelentésekkel is bírt, a kaukázusi eredetű asszony szavunk pedig anyát jelentett. A Szent István-i ország- és koronafelajánlás után — felajánlás a magyar történelemben még háromszor megismétlődött — évszázadokon át a magyarság védelmező nagyasszonyaként állt példaképként. A vallásos népi kultúrában több Mária-ünnepet illettek találóan e sajátosan magyar névvel: Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Nagyboldogasszony vagy Kisboldogasszony. A Kárpát-medence számos kegyhelye tanúskodik a Mária-tisztelet élő folytonosságáról, hitet erősítő és nemzeti kultúránkat gazdagító voltáról. Mindezt a mély tiszteletet számos képi vagy plasztikai megfogalmazás hozta közelebb a vallási közösségekhez, mely ábrázolások a korábban felvázolt ikonográfiai sajátosságok leképződései, nemzeti jelképekkel társulva. A szakrális terekben a Boldogasszony-képek többek, mint műalkotások, nem csak a kereszténységüket gyakorló közösségekhez álltak közel, de reményt és biztatást adtak a nehéz, megpróbáló időkben, kedvességet, szeretetet sugalltak és sugallnak. Számos modern templombelsőbe a korábbi ikonográfiai sémáktól felszabadult, hivatásos művészek által létrehozott ábrázolások kerültek, melyeket tagadhatatlanul befolyásolt a XX. század kötöttségektől mentesített, az ember érzelmi szféráját közvetlenül befolyásoló, kendőzetlen avantgárd irányzatok sora. Ezekre a szakrális-kortárs tendenciákra számos példa akad a Székelyföldön is, pl. a tusnádfürdői katolikus templombelső keresztútképei (Imets László fametszetei), a sepsiszentgyörgyi Szent Gellért-templom keresztúti és oltár fölötti plasztikái (Jecza Péter) vagy a szintén e városban levő Krisztus Király-templom metszett fatáblái (Hervai Katalin munkái).
A budapesti Forrás Galéria által szervezett jelenlegi tárlaton hasonló célzattal létrehívott alkotásokat, Boldogasszony-leképzéseket látunk. Az itt kiállító huszonhat anyaországi művész céltudatos, a keresztény hit és kultúra értékhordozó szerepét alkotói elhivatottságával társítva tárja elénk a transzcendens lét és a földi emberkép egybefogásáról alkotott művét. A Boldogasszony-témakörben megszületett alkotások többségénél az isteni lélek az ember életét Márián keresztül közvetlenül befolyásoló akaraterőként nyilvánul meg. Így Mária mindenkori közvetítő szerepe, a Jóság akaratát elfogadó énje domborul ki. Találkozások sorát fedik fel e képek és plasztikai alkotások, melyeknek mi is részesei lehetünk e művek befogadása által. Napjaink szerteágazó stilisztikai, módszertani vagy technikai, művészi kifejeződései ezen a tárlaton is különböző megoldásokban jelentkeznek, maga a téma az, mely közvetlenségével egybefogja e művek közös megjelenését. Az alkotók egy része a személyesen megélt és egyénileg leképzett szakrális látását adja át (mint például Incze Mózes, Kárpáti Tamás festményén, Rádóczy Gyarmathy Gábor, Orosz István, Sulyok Gabriella grafikáin, Györfi Sándor plasztikáján), más részük pedig a korábbi történelmi, nemzeti előképek alapján, de sajátos műérzékkel szólít meg. Ez utóbbiak között találjuk a középkori, majd ellenreformáció kori ikonográfia újragondolását (Gyulai Líviusz grafikája), a nemzet lelki egységének ikonjává előlépett csíksomlyói Mária-ábrázolás (Jankovics Marcell és Szinte Gábor művei), a historizáló országfelajánlás képiségét (Tóth-Kovács József grafikája) vagy egy magyar tájegység népi Madonna-képét (Somogyi József festménye), illetve a whistleri előképet felelevenítő, magába roskadt, gyászoló anya művészi felvázolását (B. Raunio Maria festménye).
