Elveszett Szellő, egy legyesszürke arab-lipicai keverék kanca a vargyasi szoros melletti tanyámról, valószínűleg lótolvajok áldozata.
Azok a gyerekek, felnőttek, akik voltak már visszavadító lovas táborban nálam, jól ismerik. Legjobb lovam volt, a most épülő bodoki lovarda legfontosabb tagja lett volna. Megkülönböztető jegye egy nagy varrott sebhely, amely a szügyén keresztben található, egy fogathajtóversenyen szerezte, amikor a pályáról kitörve beleszaladt a csipkésdrót kerítésbe.
Keresési próbálkozásaim hiábavalónak bizonyultak, de közben megdöbbentő adatokról szereztem tudomást: a környéken, azaz Homoródalmás, Lövéte falu határában az e nyáron eltűnt lovak száma már több mint ötvenre tehető. Ez azt jelenti, hogy bizonyos körök megélhetésének alapját képezi a lólopás. Nem akarok belemélyedni abba, hogy "hátrányos" helyzetű kisebbségünk pozitív diszkriminációja mennyiben irányítja e népcsoport tagjait a lótolvaji pályára – annyit azonban megjegyzek, hogy a lótolvajlásért régen kötél járt. Minden lovas gazda tudja, hogy a lótartás olyan lelki, anyagi befektetés, az ember idejének olyan hányadát veszi igénybe, amely teljes mértékben jogossá teszi ezt a büntetést.
Károsult lovas gazdaként az e sorokat esetleg olvasó tolvajnak azt tudom tanácsolni, hogy ha a ló még a tanya körül húsz kilométeres körzetben van, eressze szabadon, mert a ló a csikójához biztosan hazajön. Még remélem, hogy Szellő megkerül.
Gajzágó Áron
