A matematikus-informatikus-közgazdász Széchenyi István Egyetem Kautz Gyula Gazda­ságtudományi Karán készített szakdolgozata ugyanis korántsem szokványos módon dolgozza fel a huszadik század erdélyi népszámlálási adatait. Az adatbázisok különböző szempontok szerinti összehasonlítása, azok értelmezése révén a szerző azt vizsgálja, hogy 1910 és 2002 között hogyan változott az erdélyi közigazgatási területek etnikai összetétele, illetve miként befolyásolták az átszervezések a román, magyar és német közösség számát és arányát. S ami talán a legizgalmasabb – hiszen az értelmezéshez olyan csoportosítás(ok)ra van szükség, amely révén az adatok ténylegesen összehasonlíthatók –: az adatbázisok alapján a saját fejlesztésű szoftver segítségével például azt is meg lehetett állapítani, hogy a mostani közigazgatási felosztás szerint időben miként változott a megyék etnikai összetétele.

Térvesztés és román térhódítás
A számok tengeréből már a dolgozat elején egyértelművé válik, hogy Erdély – itt fontos megjegyezni, hogy a köznyelvben használt Erdélyről beszélünk, tehát nemcsak Székelyföld és Belső-Erdély, hanem a Romániához csatolt Partium, illetve Bánság keleti része, valamint Máramaros is a vizsgálódás tárgyát képezi – demográfiai változása mind a magyar, mind a német közösség tekintetében lesújtó képet mutat. Hiszen a vizsgált időszakban lebonyolított nyolc népszámlálás adatsorából (ezek időpontja: 1910, 1930, 1941, 1956, 1966, 1977, 1992 és 2002) egyértelműen kiderül: miközben az összlakosság mintegy 5,2 millióról 7,2 millióra duzzadt (1,4-szeresére), addig a magyar közösség lélekszáma gyakorlatilag nem változott (sőt, 1,65 millióról, 1,42 millióra csökkent), míg a németek gyakorlatilag eltűntek Erdély térképéről (a valamivel több mint félmillióról alig ötvenezerre apadtak). Ará­nyaiban pedig, miközben a románság 53,78 százalékról 74,69 százalékra növekedett, a magyarság 31,64-ről 19,60-ra, a németek pedig 10,75-ről egy százalék alá estek. Természetesen, a különböző történelmi események okoztak némi "hullámzást", de – csak egy példával élve – az 1930-as és 1941-es népszámlálási adatok összevetése nyomán kiderül, hogy az úgynevezett kis magyar világ a folyamatot alig tudta megtörni, a magyarság mintegy négyszázezres gyarapodása mellett a román közösség százezerrel lett több ebben az időszakban, a németek ugyanennyivel fogytak. Ennek mintegy fordítottja történt a két világháború között, hiszen 1910-től 1930-ig az erdélyi románság száma mintegy 380 000-rel nőtt, míg a magyarságé 300 000-rel csökkent. Hasonló "arányeltolodás" tapasztalható a kommunizmus időszakában, amikor a közigazgatási vagy éppen a tulajdonviszonyokat befolyásoló intézkedések mellett (átszervezés, tisztviselők áttelepítése-áttelepedése, földreform stb.) egyéb politikai, gazdasági és migrációs folyamatok (homogenizációs politika, erőltetett iparosítás, munkaerővándorlás stb.) is hozzájárultak az arányok jelentős módosulásához. A rendszerváltás utáni két népszámlálás adatai pedig általános népességcsökkenést mutatnak.

Közigazgatási átszervezés mint a homogenizáció eszköze
A dolgozat legérdekesebb része talán az, amikor a szerző a közigazgatási átszervezések etnikai arányokra gyakorolt hatását vizsgálja. A vármegyéktől az 1968-ban bevezetett megyerendszerig Erdélyben több területi átszervezés történt. Ezek különböző módon vették figyelembe a korábbi berendezkedést, illetve a társadalmi, történelmi, földrajzi és kulturális adottságokat, leginkább azonban az átszervezést levezénylő (politikai) hatalom érdekeit, illetve szándékait tükrözik. S ezen szándékok között – az adatsorok ezt egyértelműen kimutatják – a homogenizáció, a román nemzetállami törekvések elsődlegesek.
1910-ben Erdély 25 vármegyéből állt, ezek közül 6 abszolút magyar, 13 pedig abszolút román többségű, egyben, kettőben, illetve háromban magyar, német, illetve román relatív többség volt (arányuk ötven százalék alatti, de legnagyobb mértékben lakják az illető vármegyét, hiszen más nemzetiségekkel is számoltak). A magyarság Nagy-Küküllő, Máramaros, Torontál, Beszterce-Naszód, Temes, Hunyad, Fogaras, Szeben, Krassó-Szörény és Alsó-Fehér vármegyében nem érte el a 20 százalékos szintet, a románság pedig Csík, Három­szék és Udvarhelyszék kivételével mindenhol 20 százalék fölött volt jelen.
Az 1925-ös közigazgatási átszervezés hatásait az 1930-as népszámlálás adataiból olvashatjuk ki. A magyar abszolút többségű megyék száma megfeleződik (hatból három marad), és eltűnik egy magyar és két német relatív többségű megye. A román többségű megyék száma 4-re (relatív többség), illetve 16-ra növekedik (abszolút többség). Az arányváltozást természetesen nem csupán a közigazgatási területek átszervezése, hanem a jelentős migráció is okozta, ám a szerző részletesen elemzi a területi-közigazgatási átszervezés hatásait, amelyek egyértelműen kirajzolják az akkori hatalom szándékát. Magyar vonatkozásban például Maros megye kialakítása úgy történt, hogy a magyar abszolút többségű Maros-Torda vármegyéből egy 11 ezer lakosú részt – amiből 10 000 magyar volt – Udvarhely megyéhez csatoltak, viszont Csík megyéből egy szintén 11 000 lakosú részt – amiből 8000 román volt – a kialakuló Maros megyéhez. Ezenkívül Kolozs vármegyéből 30 000 lakossal rendelkező területet 20 000 román lakossal és Aranyos-Torda vármegyéből 13 000 lakosú részt 11 000 román lakossal Maros megyéhez csatoltak, így Maros megye román relatív többségűvé vált.
A második bécsi döntés után visszatér a vármegyerendszer, Észak-Erdélyben 12, Dél-Erdélyben 13 vármegye volt. A migráció, de elsősorban a két ország közötti területi elosztás miatt az észak-erdélyi részen hét abszolút és egy relatív magyar többségű vármegye alakult ki.

A beszorítás művelete
1950 és 1968 a tartományok és rajonok időszaka, melyek többször is változtak, a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) "átalakulásai" talán a legjellemzőbb példa. Ezt a beszorítás időszakának is nevezhetjük, amikor az ország közepén kialakított autonóm(nak nevezett) területen kívül az asszimilációs folyamatok felgyorsultak. Az 1956-os népszámlálás adataiból kiderül, hogy a hat erdélyi tartományból csupán egy maradt abszolút többségű (a magyarság kicsivel több, mint egyharmada került ide), és 20 százalék fölötti aránnyal csupán három tartományban maradtunk (Nagyvárad, Nagybánya és Kolozs tartomány), a további hat tartományban abszolút román többséget alakítottak ki. De hogy az abszolút többség se legyen olyan "tiszta", a MAT megkapott két olyan rajont – Maroshévíz és Régen –, ahol román többség volt, az autonóm terület románságának több mint fele. Mégis azt lehet mondani – s ezt a szerző is kiemeli –, hogy Románia huszadik századi történetében ez volt az egyetlen átszervezés, amely figyelembe vette az etnikai határokat. Igaz, ma már tudjuk, hogy mindez a MAT-on kívüli magyar közösségek tudatos elsorvasztását (is) célozta. Az 1960-as átszervezés már csak eme folyamat elmélyítése, hiszen a MAT átalakításával elérték, hogy 30 százalékra csökkent a tömbmagyarságban élő erdélyi magyarok aránya.

Hosszan tartó megyerendszer
Az 1968-as megyésítés etnikai szándékai és hatásai már az 1977-es népszámlálás adataiból kiolvashatók. A legjellemzőbb példa ismét Maros megye, amely ekkorra már relatív román többségű lesz, 1992-re pedig a románok aránya meghaladja az 50 százalékot (2002-ben 53 százalék). Általánosan nézve, a 16 erdélyi (új) megyéből csak kettő maradt abszolút magyar többségű.
A szándék nyilvánvaló, a magyar megyéken kívüli fogyás, de elsősorban az arányvesztés drámai, ahogy a minap egy nyári táborban előadó demográfus fogalmazott: a Partium és a Székelyföld közötti összefüggő magyar folyosót felszámolták.

Visszavetítés
A szakdolgozat minden értelmezésének ismertetésére nem vállalkozhatunk. Befeje­zésként még két olyan megközelítésre térünk ki, amely egyértelművé teszi a homogenizációs szándék és az ehhez eszközként alkalmazott területi átszervezés "sikerét".
Az időbeni változás jelenlegi, megyék szerinti alakulását vizsgáló rész táblázatát alább közöljük. Magyarázatként csak annyit: a 100 fölötti szám növekedést, a 100 alatti csökkenést jelent. Az úgynevezett korelációs módszer segítségével pedig az is kimutatható, hogy a magyar lakosság esetében, ahol a magyarok kisebb részarányban voltak az időszak kezdetén (1910-ben), ott a növekedésük kisebb volt (igazából ez csökkenés), ahol nagyobb részarányban voltak, ott nagyobb volt. Ez megfelel a természetes asszimilációs/migrációs folyamatoknak. Ezzel szemben a román lakosság esetében ez pont fordítva történt: ahol kisebb volt a részarányuk, ott sokkal jelentősebb volt a növekedésük, mint ahol nagyobb. Ennek pedig egyértelműen az állami beavatkozás az oka.