Jegyzetek Mátray László diagnózisáról
(Részlet egy vallomásból) „Minden városban vannak ilyen közismert »félkegyelmű« emberek, akik valahogy annyi mélységet hordoznak magukban. (...) Ezeknek az embereknek a lelkivilágából próbálok megragadni valamit Gogol szövege által.” A vallomás pontos, utat nyit az elkerülhetetlen aktualizálások felé, de erről később. Először, akár egy kesztyűt, igyekezzünk „kifordítani” az előadást.
(A kisember frusztrációi) Gogol elbeszélése nem drámai szövegnek íródott, de a naplójegyzetek olyan hihetetlen és korántsem szenvtelen, hanem borzongatóan átélt hitelességgel jelenítik meg a folyamatot, azt, hogy hogyan is őrül meg egy jellegzetesen gogoli figura, egy talán jobb sorsra érdemes kishivatalnok, Popriscsin, hogy mindenkor kihívást jelentettek a színház és a színész számára. Hogy Popriscsin utólag végzetes találkozója előtt milyen lehetett, arról csak bizonytalan jelzések vannak, hiszen a történet eseményeit az ő szemüvegén át, pontosabban beteg tudatán megszűrve látjuk, de kétségtelenül vannak aggasztó jelek. Fő ellenfelének tartott osztályfőnöke szóváteszi, hogy nem is érti, mi van vele, miféle bogarak járnak a fejében, miért írja a neveket kisbetűvel, miért nem írja ki a dátumot és az iktatószámot. Aztán Popriscsin meglát az utcán egy lányt, beleszeret, kiderül, hogy szerelme az igazgatója lánya, és szinte átléphetetlen osztálykorlátok választják el tőle, melyek fölötte állnak, neki pedig pénze sincsen. Etc. Popriscsin az érvelést nem tudja elfogadni, hiszen ő is nemesember, címzetes tanácsos, nem is érti, de meg akarja fejteni, hogy „mitől erednek ezek a különbségek? Miért vagyok én címzetes tanácsos, és hogy lehet az, hogy én címzetes tanácsos vagyok. Lehet, hogy én valami gróf vagy tábornok vagyok...” És ettől a ponttól kezdődik, feldolgozhatatlan frusztrációi egyenes következményeként Popriscsin őrülete, azaz elszakadása a valóságtól.
(A folyamat) Mátray László Gogol naplófeljegyzések formájában írt elbeszélését széttördeli, rövidebb, hosszabb jelenetekre, éles kattanások, generál sötét jelzi az egyik végét, vetített felirat mutatja, mi következik. Ezek a jelenetek viszont nem válnak szét, leporellószerűen nyílnak egymásba. A jelzett frusztrációk időnként mulatságos szcénákat is kreáló bemutatása után, a történet fordulópontján a közötte és elérhetetlen szerelme közötti távolságokat áthidalni nem tudó hős képzelegni kezd, és miért, miért nem – olvassa az újságban, hogy megürül a spanyol trón, s közben a kutyák levelezéséből (?) értesül az eseményekről –, azt képzeli magáról, hogy ő a spanyol király, s ezzel beteljesül sorsa tragédiája, a hispán udvarba (?), azaz egészségházba, őrültek házába kerül. Mátray László maximális beleéléssel, hősének rögeszméivel látszólag azonosulva, igen leredukált, pontos és egyszerű gesztusokkal, szinte eszköztelenül jeleníti meg Popriscsin tragédiáját. Őrületében van rendszer, de rendszertelenség is. És ezeknek az őrület mögött lesben álló rendszertelenségeknek a bemutatása teszi igazán izgalmassá Mátray alakítását. Őrülete rendszertelenségeit elsősorban a dac, a lázadás szelleme hívja elő. Egyszerűen nem hajlandó elismerni a világ számára adatott lehetőségeit, s azt sem, hogy hol is van ő tulajdonképpen. Bár az utolsó jelenetben fohásza édesanyjához mintha sejtetné, igenis, átlát a dolgokon, csak magát áltatja. „Édes jó anyám, mentsd meg a te szegény fiadat! Hullajts egy könnycseppet fájó fejecskéjére. Nézd, hogy kínozzák, gyötrik. Szorítsd magadhoz szegény kis árvát: Nem leli helyét ebben a világban. Üldözik...” És a színész már azelőtt levetkőzik, jelezve pőre kiszolgáltatottságát, úgy tartja maga előtt a vaságyat, hogy egy életfogytiglani pillanatra olybá tűnik, mintha rácsok között dideregne. Ez a kivételesen izgalmas előadás csúcspontja is, jelzi, hogy Popriscsin tragikomédiája beteljesedett. Nincs megállás.
