Közben lefékeztem az autót, de csak lassan, folyamatosan, és arra kényszerítettem az útonállókat, hogy lépjenek félre előlem. Ekkor hirtelen megálltam, de úgy, hogy csikorogtak a gumik, megfordítottam a kocsit és beletapostam a gázba. Az éjszakai „lidércek” ijedten ugráltak szerteszét az utamból. Otthagytam őket! „Rohammentős” sebességgel leszáguldottam a szerpentinen (egyirányú forgalommal szemben!), és szerencsémre sikerült megtalálnom az európai főutat, ahol azután már biztosan éreztem, hogy nem tudnak utolérni a vacak szolgálati Daciájukkal. Érdemes elgondolkozni azon, hogy ha valóban a megszokott közlekedési rendőrséggel hozott össze a sors, akkor riaszthatták volna a fél országot, és kifelé menet csak azért is elkaphattak volna, súlyos engedetlenség jogcímén, de semmi ilyesmi nem történt. Vajon kik lehettek az éjszakai sötét alakok, és milyen szándékkal próbáltak leállítani minket?
Telik az idő, és az idősebb generáció elfelejti, az ifjabb pedig fel sem fogja, hogy mit jelentett a hírhedt Securitate karmai közé kerülni. Első hazatérésem történetét biztosan csodálkozva fogadja majd az olvasó, és nem érti, mi okból éltem én rettegésben az alatt a pár nap alatt, amit szeretteim körében tölthettem. Nos, én nagyon jól tudtam, hogy mi vár rám.
Meggyőződésem a mai napig, hogy ha az a négy gyanús alak – nem rendőrök voltak, az biztos – akkor, Déván elcsíp minket, néptelen országúton és a sötétben, úgy járunk, mint Dorel, akit ugyancsak az éjszaka leple alatt valahol a Királyhágó vidékén „véletlenül” megüttettek egy pótkocsis traktorral. Ezután kicibálták az ülés mellől, elverték, összetörték az oldalbordáit, össze a kocsiját is, majd a helyszínre érkező rendőrökkel a jegyzőkönyvet úgy fogalmaztatták meg, hogy minden a Dorel hibájából történt. Gilbert Borde a párizsi román nagykövetségen interpellált az érdekében, így végül a Vöröskereszt útján és a generális közreműködésével sikerült visszaszállíttatnom Dorelt Franciaországba. Annyira összeverték, hogy perfúzióval a karjában, félholtan a Francia Vöröskereszt repülőgépe hozta Párizsba Bukarestből az Orly reptérre, ott már vártuk rohammentővel, és egyenesen a kórházba, a sürgősségre vittük. Akkor már nem ott dolgoztam, már nem is a férjemről volt szó, de emberségből kötelességemnek éreztem, hogy fiam apja mellé álljak, és ezt meg is engedték. Két hétig feküdt élet-halál küszöbén. Amikor magához tért, elmesélte, hogy Buka­restben két napig sem enni sem inni nem adtak neki, feltételezhetően abban a reményben, hogy „természetes” halál éri.
Volt férjemet az téveszthette meg, hogy miután megkapta a francia állampolgárságot, leg­először a feleségével és kisfiával, Williammal jött haza. Akkor – gondolom – nem merték bántani, mert francia állampolgár volt az asszonya és az apróság is, de másodszor egyedül jött, és nagyon melléfogott. Pedig barátnőm, a párizsi román konzul felesége idejében megsúgta, hogy mire számíthat, de ő nem hitt a jóslatnak. Na, többé nem is kívánkozott haza a Ceauşescu-világban. Csak a rendszerváltás után, és öregko­rára költözött vissza szülőföldjére, Belényesre.
Ide jön be a történet, hogy Temesváron mi a földszinten laktunk, szolgálati lakásban, az Alexandru Golescu 7. szám alatt. Az építők elfelejtettek beszerelni valami összekötő csövet a kanalizálás felé, emiatt két év elteltével mozogni-repedezni kezdett a ház, mert feltelt az alagsor szennyvízzel, megrokkant az épület, és a lakásunkba is feljött a szennylé. Ebben eddig sem­mi különös nincs, így építkeztek a korabeli Romániában. De jöttek a munkások, és kivágták a padlót. Pontosan a konyha közepébe egy két­méteres sáncot ástak. Drótokat találtunk, sőt, ki­derült, hogy mindenütt, még a toalettben is, tele volt „elektronikával” az egész épület, és nemcsak nálunk. (Nesze neked, szolgálati lakás!)
Én már akkor több okból is gyanús lehettem a román hatóságoknak. Először mint magyar asszony, másodszor pedig mint Moszkvában végzett háborús nővér. (Mert tudni kell, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dej titokzatos halála – állítólag megmérgezték – valahogy véget vetett Románia szovjetbarátságának. A Ceauşescu-rendszer már Nyugat felé „udvarolt” kölcsönökért, fejlettebb technológiákért kilincselt, főleg miután Charles de Gaulle ellátogatott a „testvéri” Romániába – erről és a franciaországi kommunista lázadásról már említést tettem történetem közepe táján.)
Harmadszor: gyanús lehettem mint párton kívüli. Nos, a Bumbacul gyárban egyszer rámkérdeztek, hogy miért nem vagyok párttag.
– Hát, ha muszáj, akkor belépek – mondtam.
Csakhogy az avató gyűlésen felállt valaki, és habzó szájjal kifejtette abbéli véleményét, hogy én nem lehetek hiteles kommunista. Szüleim földesurak, kizsákmányolók voltak, ezzel érvelt. Én egy mukkot sem szóltam, de az az emlék villant eszembe, amint Vajna nagymamámmal a hátunkon húzzuk hazafelé a tűzifát a Szegények árkából. Így úsztam meg a párttagságot, és nem is bánkódtam a történtek miatt. De térjünk vissza a franciaországi történethez, mert mindegyre más utakra tévedek az elbeszéléssel!
A párizsi román konzul feleségét, Mariát a kórházban ismerhettem meg. Nagyon beteg volt szegény, és mivel a klinikán egyedül én tudtam románul, rám bízták a kezelését. Röviddel ezután a gyermeke is leesett, őt is behozták a nemzetközi kórházba. De ez idő tájt történt, hogy nagy autóbalesetbe keveredett egy romániai csoport a roggyant, hazai gyártmányú autóbusszal, amivel világgá indultak, és egy kritikus pillanatban nem fogott a fék. Én intéztem el, hogy ingyenes kezelést kaphassanak, mert biztosításuk sem volt. Pénzük? Még kevésbé! Innen ered a többrendbeli ismeretség a korabeli párizsi román konzul feleségével.
Összebarátkoztunk tehát, de mivel én szökevény voltam, ő pedig diplomatafeleség, Maria nem mert nyíltan mutatkozni velem. Titokban találkoztunk. Egy borítékba zöld falevelet tettem, és egy cetlit mellékeltem, amire ráírtam az órát, amikor szabad vagyok. Ezt a „kódolt” üzenetet műanyag zacskóba is becsomagoltam, hogy meg ne ázzék, és egy parkban, egy odvas fába rejtettem el. Ő természetesen tudta, hol kell keresni, azt is értette, hogy a zöld (levél) mit jelent. Így adtunk mi egymásnak találkát, hogy asszonyok módján kipletykálhassuk magunkat. Máig sem tudjuk, hogy valaki észrevette-e a cselt vagy sem, de hogy Maria barátnőm igazat beszélt, amikor megsúgta, hogy Dorelre milyen veszély leselkedik, ha Romániába hazalátogat, az biztos.
Telefonon figyelmeztettem is Dorelt, emberségből, de ő fölényesen legyintett. Egy Citroën autót vásárolt (itthon hadd essenek pofára a rokonai!), azzal jött felkeresni a testvérét, aki Belényes közelében lakott, eldugott, szerpentines helyen. A Királyhágó vidékén alighogy beesteledett, már várták is a pribékek. Észrevétlenül azért csak nem sikerült cselekedniük, lehettek szemtanúk, akiktől kiszivárgott a hír. Tény, hogy Romániából sógornőm, Dorina telefonált kétségbeesetten:
– Elvira! Dorel balesetet szenvedett! Bevitték Bukarestbe! Ha lehetséges, tegyetek valamit az érdekében, nagyon szépen kérlek – mondta, és sírásba csuklott a hangja.
Hogy mekkora bonyodalom kerekedett, azt az imént elmeséltem.
Csak érdekességként említem: később, amikor a párizsi román konzulnak tudomására jutott, hogy én Jean-Pierre miniszter felesége lettem, azonnal meghívott minket egy koktélra. Férjem társaságában már biztonságban éreztem magam, és ekkor már ők sem szégyellték politikai menekült társaságába keveredni. Kétszer is jártunk náluk! Harmadszorra azt mondja a férjem:
– Elvira, most rajtunk a sor, hívjuk meg őket ebédre!
Meg is jelentek, hoztak egy csomó ajándékot, így pl. romániai szilvóriumot fából faragott kulacsban, nagyon díszes, fonott kosárba téve. A férfiak azonnal társalgásba kezdtek, de férjemnek feltűnő volt a konzul kíváncsisága. Arról kérdezősködött, miként megy a francia külkereskedelem, a minisztérium, miért is ment Kanadába, mit akar Washingtonban Jean-Pierre, mik a terveik stb. Túlságosan apró részletek is érdekelték. Egyre gyanúsabbá vált, hogy információt gyűjteni jöttek, férjem magánvállalkozását is beleértve. Jean-Pierre erre csak hetek múlva ébredt rá. Mondtam is neki: többé ezeket nem kell odahívni. Íme az akkori kétpólusú (kommunista-kapitalista) világban a bizalom hiánya, a gyanakvás a másik „baráti” fél iránt kétoldalú volt, és gyógyíthatatlan.

*

Szülőföldemről való második menekülésem történetéhez tartozik, hogy Magyarország­ra érve, fellélegeztünk, a budapesti Gellért Ho­telben kerestünk szállást, sőt, maradtunk is keveset, hadd lásson Valentin egy kis „magyar világot”: Dunát, Lánchidat, Parlamentet, mindent, amire mi büszkék vagyunk...
Talán emlékeznek rá, hogy amikor első helyezett lettem az Aranytücsök-fesztiválon, a rendezvény egyik fő szponzora meghívott a nizzai Negresco Szállodába ebédre. A budapesti Gellért – stílusát és beltéri hangulatát tekintve – hasonlít a nizzai testvérépületre, de messze felette áll termálvizes fürdőivel, márványmedencéivel, római kori fürdőkultuszt idéző hangulatával. A Negresco ebben a kategóriában labdába sem rúghat.
Ottlétünk alatt ellátogattam a Mátyás Pincébe, de hiába, majd a Hilton szállóban is érdeklődtem Jónás Mátyás és cigányzenekara felől, de sajnos, épp külföldi turnén voltak. Pedig újabb élményt jelentett volna találkoznom velük, és Valentin is megízlelhette volna a hiteles magyar muzsika varázsát.
A Gellért-recepciónál iratainkat kérték (mert ne feledjük: azért a korabeli Magyarországon is kommunizmusban éltek), minden apró részlet után érdeklődtek, köztük munkahelyemet is be kellett diktálnom a nyilvántartó füzetbe.
– Őfelsége Windsor hercegnőjénél dolgozom – mondtam mit sem sejtve, mire a hölgy nagyot nézett.
– …Windsor? Jól hallottam?
Elővettem a munkahelyi belépőmet, mire szemmel láthatóan egy szimpla magyar ajkú francia állampolgárnál nagyobbra nőtt a tekintélyem. Ekkor tudtam meg, hogy VIII. Edward és Wallis nászútjukon Magyarorszá­gon is jártak, a Gellértben szálltak meg, és azóta azt a lakrészt Windsor-lakosztálynak nevezik. Summa summarum: oda szállásoltak el minket egy olyan szobába, melynek ablaka a Dunára néz! Valentinnek is életre szóló élményt jelentett ez a mozzanat, de amikor munkába léptem, gondolhatják: én is eldicsekedtem a hercegnőnek, hogy a szobájukban, ágyukban aludhattam a fiammal. Mosolygott! Ekkor tudtam meg, hogy férjével többször is jártak Magyarországon, mert megkedvelték a magyar muzsikát, az ízletes magyar konyhát, a nagyszerű borokat, a történelmi környezetet is. A hercegnő egyik fényképén székely kapu látható a háttérben, de tévedés ne essék, feltételezhetően a magyar–osztrák határon levő „Székelyföldön”, Burgenland peremén készült a felvétel.

(folytatjuk)