Orvosdinasztia tagja. Osztrák származású édesapja a huszadik század első felében Balavásár híres orvosa, aki még a Monarchia idején telepedett le és magyarosodott el a Székelyföldön. A balavásári körorvos három gyermeke közül Endre és Ilona választotta az édesapa mesterségét. Endrének Stefánia (Buba), Ilonának Ágnes nevű lánya szintén orvos lett.
Dr. Strömpel Endre a Kis-Küküllő megyei Balavásáron látta meg a napvilágot. A család nagyon jó módban élt. Az alkalmazottakon kívül (kocsis, szakácsnő, szobalány) még német nevelőnő alkalmazását is megengedhette magának. Endre a négy elemit szülőfalujában végezte, ezután Udvarhelyre íratják be a római katolikus gimnáziumba. Itt csak egy évig tanult, mert a román hatóságok megvonták a gimnázium nyilvánossági jogát. Gyulafehérváron járja a hatodik gimnáziumi osztályt. Miután Udvarhelyen rendeződnek a viszonyok, újra visszatér oda, és 1939-ben az Octavian Iosif-gimnáziumban érettségizik. Ezután régi álmának engedelmeskedve beiratkozik Kolozsváron az I. Ferdinánd Király Egyetem orvosi karára, ahol román nyelven végzi az első évet.
A bécsi döntés után magyarul folytatja tanulmányait a csak nevet és tanári kart változtatott kolozsvári egyetemen, és 1944-ben szerez orvosi diplomát. A szovjet csapatok elől először Nagyváradra, majd onnan Keszthelyre távozik, ahol a Szent Teréz Kórházban alorvosként kap állást. Itt nősült meg 1944-ben. Bár már eléggé nyomában járt a front, és a háborús körülmények sok munkát adtak, jutott energiája tudományos dolgozatban közölni a tanninos plazma alkalmazásával nyert tapasztalatait allergiás betegségek kezelésénél. 1944 decemberétől 1945 áprilisáig a Ranolder leánynevelő intézetben berendezett katonai kórházat vezette, az ápolást az apácák végezték.
A „felszabadító” orosz csapatokat a pécsi ejtőernyősök 1945 márciusáig Keszthelytől távol tartották, de aztán csak elérte a várost is a front. Erről az időről Strömpel doktorral Magyari Lajos beszélgetett, a Háromszék napilapban megjelent írásból idézem: „Nem tudom elfelejteni soha azt az indulatot, ahogyan ennek a kórháznak a betegeiről beszélt ő, aki egyszerre élte át a gyógyítás és az emberroncsolás látványát. A harcok már a kórház udvarán folytak. A kórház épülete lángokba borult, a személyzet mentette a sebesülteket, a betegeket, a pótolhatatlan értékű gyógyszereket és kötszereket, s közben ott, néhány lépésnyire a kórház épületétől téptek szét újabb embereket a gránátok, csapódtak emberi testekbe a lövedékek. Kissé hihetetlen és megdöbbentő, de az ő emberi arcához valahogy hallatlan természetességgel hozzátartozó az a viselkedés, ami ezekben az órákban jellemezte. A beteget mentő, a tüzet oltani szándékozó orvos, akinek orvosi gyakorlata akkor még csak hónapokban számítható volt, ordítva rohant ki a kórház udvarára, és arra próbálta rávenni a lövöldöző katonákat, hogy hagyják abba azonnal a harcot, segítsenek az égő épületből menteni a betegeket és eloltani az elharapózódott tüzet. Nagyon sok regényt olvastam életemben, olyanokat is, amelyek mély őszinteséggel és enyhe iróniával a háború poklának a leglehetetlenebb helyzeteit próbálták bemutatni. De ennyire emberi gesztust, ennyire Don Quiote-s tisztességet még a legkülönb írói fantázia sem talált ki sohasem.”
***
A „felszabadulás” után a magyar középosztályhoz tartozók tekintélyes része a „bolsevista veszélytől” félve, Nyugatra vándorolt. Ő 1946-ban a feleségével együtt hazatelepedett Marosvásárhelyre a szülei házába.
Az időközben Marosvásárhelyre átköltözött egyetemen, a Móritz gyermekgyógyász professzor vezette klinikán kapott gyakornoki állást. Minden jól indult. Volt lakásuk, 1947-ben megszületett az első gyermek, aki a szász eredetű édesanya után a Stefánia nevet kapta. Lehetőség nyílt volna a tudományos pályán való előrehaladásra, ha 1948-ban nem jön a nagy tisztogatási hullám, amikor is Móritz professzort hazaküldték Magyarországra, a tehetséges magyar tanársegédi és gyakornoki gárdát szétszórták vidéki városokba – nem megfelelő társadalmi eredetükre hivatkozva –, és helyüket osztályharcos elemekkel töltötték fel. Csak hármat említünk ezek közül: Csiszér István tanársegédet Csíkszeredába, Jaklovszky Alfonz gyakornokot Udvarhelyre, Strömpel Endre gyakornokot Sepsiszentgyörgyre helyezték.
***
Ő az első fecske Sepsiszentgyörgyön, akit a marosvásárhelyi egyetemről „nem megfelelő származás” miatt üldöztek el. Itt elég mostoha körülményeket talált. Gyermekgyógyászati osztály nem lévén, az újszülötteket a szülészek látták el. Dr. Fekete Sándor és felesége, dr. Török Erzsébet (utóbbinak gyermekgyógyász és belgyógyász szakképesítése is volt) és az öreg Fogolyán Kristóf szülész, akinek álmai között szerepelt a gyermekvédő hálózat kiépítése.
1948. szeptember 8-án az egészségügyi minisztérium kinevezi gyermekgyógyász főorvosnak és október 12-én kórházigazgatónak. Dr. Koczka Árpádtól kapott egy kórtermet a gyermekek részére, ahova hat felnőttágyat és négy csecsemőágyat helyeztek el. A csecsemőágyakat Lepedus helyi asztalosmester készítette. Később a sebészettől is kapott egy kórtermet, ahova megint tíz ágyat tudtak betenni. Időközben sikerült befejezni a kórház évek óta tartó építési munkálatait is. Mint kórházigazgató sokat utazott pénzszerzésügyben Bukarestbe. Ismét Magyarit idézzük: „A kórházat tulajdonképpen ő »támasztotta« fel poraiból, romjaiból, ő hívta létre a háború utáni évek nincstelenségében. Kéthetente, havonta megjárja Bukarestet, az akkori egészségügyi minisztertől bőröndre való pénzt kér és kap – egyetlen pecsételetlen, pusztán aláírással hitelesített papír ellenében. Nem tudom, úzus volt-e ez akkortájt, de Strömpel Endre kezére a bármikori miniszter nyugodtan rábízhatta és rábízhatná egy kórház építésének teljes költségét is. Teremteni kellett a semmiből, hát teremtett.”
1949. november 7-én aztán felavatták az első világháborút megelőző években elkezdett, Kós Károly tervezte, pavilonrendszerű kórház központi épületét Strömpel igazgató eredményes munkálkodása nyomán. Ebben az évben született meg második leánya, Magdolna (Migdál) is. Mind ez ideig egyedül végzi a kórházi ellátást, a járóbeteg-rendelést és a házi látogatásokat is. Ekkor egyszerre két orvos is érkezik a gyermekosztályra: dr. Körössy Gabriella és dr. Dávid György. Ugyanakkor a teendők is szaporodtak, tehát sokkal könnyebb nem lett a dolga.
Közben felajánlották neki az Országos Anya- és Gyermekvédelmi Tudományos Intézet vezető posztját, de nem fogadta el. Elhatározta, hogy szentgyörgyi lakos marad. Öt évig volt igazgató és osztályvezető főorvos. 1951-től csak az utóbbit vállalta. Ezt szívvel-lélekkel végezte. E munka eredményeként sikerült az évi csecsemőhalálozást 30 ezrelék alá szorítani. Volt olyan esztendő, nem is egy, amikor a megyénk vezetett. Egyetlen régiónak sem sikerült 30 ezrelék alá szorítania ezt a mutatószámot. És ebben nemcsak az játszott szerepet, hogy Strömpel főorvos ellenőrizte, elvárta mind a körorvosoktól, mind a védőnőktől, hogy végezzék el tisztességesen a rájuk háruló feladatokat: a csecsemőlátogatást, a tanácsadást, hanem vele együtt a kórházi orvosok, ápolók is mindent megtettek a későn jelentkező vagy későn küldött gyermekek korszerű ápolásáért. Ehhez megfelelő ágylétszámra, korszerű kezelési eszközökre, gyógyszerekre és kezelésre volt szükség. Mind a körorvosokat, mind a védőnőket állandó továbbképzésre ösztökélte. Hat dolgozata jelent meg nyomtatásban, 53 előadása hangzott el különböző üléseken, konferenciákon.
***
1978-ban betegnyugdíjba vonult, de továbbra is keze ügyében maradt az orvosi táska. Az önművelés és a természetjárás töltötte ki életét. Erről írják 1984-ben egy „szombati jegyzetben”: „Mondják, hogy a jó orvost szakmai tudása, embersége mellett két dologról lehet megismerni. Hogy szereti a zenét és a természetet. Az én nyugalmazott orvos barátom, aki praxisa alatt ezer és ezer gyermeket gyógyított meg, ezreket mentett meg az életnek, ilyen ember, ilyen orvos. Érzékenysége és szüntelenül munkáló humánuma soha nem hagyta kiégni, elfásulni, közönyössé válni. A beteg gyermekekhez siető alakja összenőtt Sepsiszentgyörgy városával.
Nem volt egyedül. Korosztályában jó néhány kiváló orvos praktizált véle együtt. Sebész, belgyógyász, szemész, ideggyógyász… E kisváros nem volt egyetemi központ, s korszerű, nagy kórházat is csak mostanság kapott, de e néhány, most már a nyugalmazás határán járó gyógyító ember mégis „iskolát” teremtett. Hogyan? Egymás becsülésével, egymás serkentésével. Az önzetlen kölcsönös segítségadással.
Példájuk olyan példa, amit nem szabad elfelejteni!”
1997-ben Pro-Urbe díjjal tüntették ki.
***
A szó szoros értelmében vett egyik életmentő akciójának – rég nyugdíjas volt már –, magam is szemtanúja lehettem. Az egyik fárasztó rendelési nap délutánján kimentem egyet úszni a Rétyi-tóra. A nem nagyszámú fürdőző között egy gyékényen feküdve ott találtam Strömpel Bandit is. Melléje telepedtem, és erről-arról beszélgettünk. Egyszer csak korát meghazudtoló fürgeséggel felugrott, a móló felé futott, és fejest ugrott a vízbe. Lehet, egy perc is eltelt, amikor felbukkant egy hároméves gyermekkel a kezében. Kisegítettük, és ő azonnal hozzákezdett az újraélesztéshez. A gyermek magához tért, és ma is él!
Az történt, hogy a kürtőskalácsot sütő asszony fiacskája addig ténfergett a mólón, amíg hirtelen beesett a vízbe. És ezt csak a velem diskuráló főorvos vette észre, aki közben a gyermeket is figyelte. Hiába, vérében volt a gyermekek figyelése!
***
1994-ben Aranydiplomát küldött címére a szegedi egyetem.
Erről Simó Erzsébet így emlékezik meg a Háromszékben: „Csaknem ötven esztendeje olyan szálakkal kötődik e város lakóihoz, melyek az emberi lét legerősebb kötelékei: a gyermekeinkkel. Több nemzedék orvosa volt, meghatározó egyénisége egykor jó hírű kórházunknak, mely az ötvenes évek végén a marosvásárhelyi egyetemi klinikáról politikai okokból kiebrudalt nagy nevek és egyéniségek otthona és munkahelye lett. Ő, Strömpel Endre még köztünk jár, gyógyít. Része a városnak, fiatalságunknak, azoknak az esztendőknek, amikor egyetlen telefonsóhajra osztályvezető főorvosból háziorvossá alakult, s amikor kis orvosi táskájával belépett otthonunkba, elröppent a gyermek betegsége okozta feszültség, félelem és aggodalom. E néhány sor mindössze emlékező főhajtás szeretne lenni. Hogy mi se feledjük kortársainkat, barátainkat, orvosainkat, miként nem hullt ki az emlékezet rostáján a kolozsvári orvostudományi egyetem jogutódjának, a szegedi egyetemnek sem az az orvosnemzedék, mely a háború forgatagában fejezte be tanulmányait. Bár az intézet, melytől tudását, szakmaszeretetét kapta, a történelem szeszélye folytán az országhatáron túlra került, most aranydiplomával jutalmazott 18 erdélyi orvost, köztük dr. Strömpel Endrét is tanulmányainak befejezése, hippokratészi esküje letételének 50. évfordulója alkalmából.”
***
Dr. Strömpel Endre élete és munkássága példázza, hogy nem csak híres professzorként lehet maradandót alkotni. A maga munkahelyén a vidéki kórházi szakorvos vagy akár egy falusi körzeti orvos is olyan munkát végezhet, amelynek mérésére még nem találtak ki megfelelő mértékegységet, de – mint esetünkben is – egy közösség hálájából és szeretetéből fel lehet becsülni ezt. Ennél több talán nem is kell.
1999-ben halt meg. A sepsiszentgyörgyi római katolikus temetőben nyugszik.
