1568. január 6. és 13. között a Tordán tartott országgyűlés messze megelőzve Európa nyugati részét négy vallás – a katolikus, evangélikus, református és unitárius – szabadságát és egyenjogúságát mondotta ki elsőnek a világon: államvallás nincs, az uralkodói hatalom fölötte áll az egyházinak, de nincs joga közöttük bármilyen szempontból különbséget tenni.
Nem érvényesül a területi elv sem: bármely városban vagy faluban több felekezet élhet együtt, a földesúr nem avatkozhat be jobbágyai vallási hovatartozásába, a törvény szerint mindenki maga döntheti el, melyik vallást követi. Bárkinek is tilos a más felekezetűeket szidalmazni, papjait gyalázni, ellenük erőszakos cselekedetet elkövetni.
Olyan korban, amelyben tőlünk nyugatra a vallás nevében az országok háborút viselnek egymás ellen, amikor Franciaországban a Szent Bertalan-éji vérengzés több tízezer hugenotta halálát hozza, amikor a Habsburg-császár kijelenti, hogy inkább váljék lakatlan sivataggá országa, de nem tűri meg a protestáns vallásúakat – Erdély a felekezeti béke földje. Köszönhető mindez Erdély sajátos „kompország” helyzetének a török és a német birodalom között, de nem utolsósorban köszönhető a humanista János Zsigmondnak és az ő szellemét pallérozó udvari papjának, Dávid Ferencnek, az unitárius vallás megalapítójának. Ezért is történelmietlen és sértő az unitáriusokra nézve évről évre hallani, hogy a csíksomlyói búcsút tévesen egy alig száz évvel ezelőtt felkapott legendára vezetik vissza, miszerint a csíki katolikusok ellen induló János Zsigmond hadai feletti győzelem emlékére jött volna létre a búcsú. Azonkívül, hogy semmilyen feljegyzés nincs ilyen csatáról, hogyan indíthatott volna vallási hadjáratot az, aki a vallásszabadságot törvénybe iktatta, aki Dávid Ferenccel együtt vallotta: „Isten igéjét nem lehet tűzzel és vassal terjeszteni”?
Ma, amikor keressük azt a szellemi fundamentumot, amelyre jelenünket felépíthetnénk, kétségtelen, hogy a vallásszabadság törvénye igazi transylvanikumként egyik legnagyobb szellemi kincsünk. Mai nyelvre lefordítva jelentőségét: ekkor mondták ki a mindenkori demokratikus társadalom alapelvét: hogy a másság nem átok, hanem áldás, amellyel meg kell tanulni békésen együttélni.
Most, amikor őshonos kisebbségként nemzeti és vallási vonatkozásban is megtagadnák a puszta léthez való jogunkat, amikor saját szülőföldünkön hontalanként kezelnek, az őseink által létrehozott, jogtalanul elorzott egyházi épületeink, iskoláink visszaszolgáltatását megtagadják, miközben az államegyházként működő ortodox egyháznak hatalmas ingatlanokat ajándékoznak, hogy hagymakupolás honfoglalással vegyék el életterünket, és amikor egyes magyar felekezetek is a más magyar felekezetek életterét szűkítik azáltal, hogy még mindig követelik a reverzálist – az ifjak jövendőbeli gyermekeinek felekezeti hovatartozásáról tett ígéretet –, amikor szerte a világon milliók és milliók szenvedését okozza a vallási, nyelvi, bőrszínbeli másság elfogadásának képtelensége, jó arra gondolni, hogy itt, Erdélyben volt egy történelmi pillanat, amely, ha nem is válthatta meg végérvényesen a világot a vallásszabadság gyakorlatba ültetésével, de legalább pironkodásra indítja őszintébb pillanataiban alaptalanul öntelt törpe korunkat.
Kovács István unitárius lelkész
