1925. szeptember 8-án született Magyarországon a Békés megyei Békés községben, ahova az első világháborút követő helyzet sodorta el a mindkét ágról háromszéki eredetű tanító házaspárt. Édesapja Alsócsernátonból származott, édesanyja a szemerjai református pap leánya. A hat gyermek között Tibor volt a második.
Elemi iskoláit a Szabolcs–Szatmár megyei Vaján végezte, a középiskolát Kisvárdán kezdte, Nyíregyházán, majd Erdélybe való visszatelepedésük után, 1941-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban folytatta, ahol 1944-ben érettségi diplomát szerzett.
Alig ért véget a háború, 1945-ben Budapestre utazott, mert állatorvos szeretett volna lenni. Mivel Romániában nem volt magyar nyelvű állatorvosi egyetem, ő pedig a pár év alatt nem tanult meg románul, ezt az utat vélte járhatónak. A romos Budapesten fel is vették volna, de semmilyen anyagi támogatást, menzát, bentlakást nem ígértek, ezért 1945 őszén visszatért Sepsiszentgyörgyre. Az egyik volt osztálytársa biztatására – annak ellenére hogy mindig irtózott a vér és a sebek látványától – a kolozsvári Bolyai Egyetem éppen akkor Marosvásárhelyre átköltöztetett orvosi karára jelentkezett, és kitűnő eredménnyel felvételizett.
Meglehetősen nehéz körülmények között tanult, mert édesapja időközben elvált és visszanősült Magyarországra. Édesanyjára, illetve a már dolgozó bátyjára és a két húgára maradt az ifjú rendezése, akik vállalták a tanulással járó költségek fedezését is.
Az első két nehéz estendő után harmadéven a belgyógyászati diagnosztikát nagyon megszerette, és már ekkor eldöntötte, belgyógyász lesz. A szünidőben is minden idejét a belgyógyászaton töltötte. Ezt tette volna Marosvásárhelyen is mint extern vagy intern, de egy „osztályharcos elvtárs kolléga” egy elszólásáért megakadályozta ezt, még menzajegyét is visszavonták.
Mindezen nehézségek ellenére konokan küzdött kitűzött célja megvalósításáért: belgyógyásszá lenni Sepsiszentgyörgyön!
1951 júliusában végzett, és jött a kinevezés. Hiába kérte írásban az egyetemtől dr. Strömpel Endre sepsiszentgyörgyi kórházigazgató, hogy nevezzék ki a kórházhoz, politikai helyzete, illetve összetűzése az említett elvtárssal nem tette lehetővé, így az Udvarhely melletti Máréfalván–Fenyéden kezdte meg orvosi ténykedését. Közben próbálkozott hazajönni, ami nehezen ment, mert itthon előbb a tébécén kínáltak helyet, majd a gidófalvi körzetet ajánlották, de ő szívósan ragaszkodott a belgyógyászathoz, mindaddig, amíg sikerült egy posztot kapnia ott. Ekkor még csak az öreg Koczka Árpád főorvos és a sajnos nagyon korán elhunyt Ferencz Zoltán dolgozott az osztályon.
Koczka Árpádot Bornemissza Pál, a kiválóan képzett belgyógyász váltotta, akit nemesi származása miatt tettek ki a marosvásárhelyi Orvosi Egyetemről. (Később elég meggondolatlanul cserélt Koczka Györggyel, s nem sok idő múlán a Zsil völgyében találta magát.)
1955-ben, miután Strömpel Endre lemondott az igazgatóságról, bár párttag sem volt és románul sem tudott tökéletesen, István Tibort kinevezték kórházigazgatónak. Igaz, akkor még a Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott az intézmény.
Igazgatása alatt sikerült megszereznie a katonaságtól a volt árvaház épületét. A poliklinikát átköltöztették a régi kórházépületbe, a fül-orr-gége gyógyászatot az új kórház mandzárdjára, a bőrgyógyászatot a nagykórház alagsorába. Egyszóval igyekezett központosítani a városban szétszórt kórházi egységeket.
Megakadályozta, hogy a kedves nővérként dolgozó volt apácákat eltávolítsák a kórházból, így ezek egészen nyugdíjaztatásukig a kórház alkalmazottai maradtak.
A kis rajoni kórházban nagyon békés hangulatban végezte mindenki a munkáját. Pár év múlva, miután a marosvásárhelyi egyetemen történt – immár sokadik – tisztogatási hullámmal újabb kiváló egyetemi klinikusok kerültek az osztályra, még magasabb szinten folyt a gyógyítás.
1957-ben leváltották az igazgatói posztról, valószínű, a már említett okok miatt. Mint osztályos orvos dolgozott dr. Koczka György főorvos mellett, s közben az akkori gyakorlatnak megfelelően az egész Szemerja és a fél Sepsiszentgyörgy „háziorvosa” volt.
Dr. Koczka nyugdíjba vonulása után osztályvezető főorvos lett 1988 februárjáig, amikor leváltották, mondván, hogy többszöri felszólítás után sem lépett be a pártba. Megítélése szerint leváltásának igazi oka az osztályvezetők nemzetiségi arányának javítása volt.
A változás után 1990-től megint osztályvezető lett, és ekkor már meg is maradt 1992. december 31-én történt nyugdíjba vonulásáig. A kórházban már nem dolgozott, de tovább is végezte „háziorvosi” munkáját. Gyakran lehetett látni Szentgyörgy utcáin orvosi táskájával a kezében. Emellett a Máltai Szeretetszolgálat kötelékében is rendelt, és irányította a betegeket a legjobb ellátást biztosító helyekre, felhasználva személyes kapcsolatait is.
Szerelmese volt a művészeteknek, irodalomnak, zenének, színháznak, a város egyik legjelentősebb műgyűjtőjeként tartották számon.
Több mint fél évszázados, Sepsiszentgyörgyön végzett orvosi munkájáért 2004-ben Pro Urbe-díjjal tüntették ki.
2011 őszén még találkozott harminc kollégájával Marosvásárhelyen a hatvanadik évfolyam-találkozón, ahol tulajdonképpen gyémántdiplomát kellett volna kapniuk az egyetemtől. Ők voltak a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem első végzős nemzedéke 1951-ben, azok, akik már ott is felvételiztek. A MOGYE díszfalára helyezett latin nyelvű emléktáblán örökítette meg nevét az ekkor találkozó 31 orvos.
Gonddal nevelt mindkét fia, Gábor és Tibor orvos lett és Budapesten szakosodott. Gáborból sebész, Tiborból pszichiáter lett. Sajnos, utóbbi fiatalon elhunyt.
2011-ben feleségével Budapestre utazott, hogy bevett szokás szerint a Kerepesi temetőben nyugvó fia sírjára virágot helyezzenek el, és a nagyobbik fiukkal együtt töltsék a karácsonyi ünnepeket. Ekkor érte utol a Halál, akivel egész életén át hadakozott.
Hetvenéves sepsiszentgyörgyi kitérő után ismét hazakerült az anyaországba az orvos, aki 46 évet egy munkahelyen, a székelyföldi kisváros kórházában gyógyított.
Emlékét őrzik Háromszéken a még élő kollégái és betegeinek százai-ezrei.
DR. NAGY LAJOS
