Ha valamilyen csoda folytán be tudod szerezni mindezt, s háromszor jóllakhatsz belőlük, akkor már huszonöt esztendeje mardosó honvágyad is leesik a tűrhetőség szintjére. Mivel én a segíts magadon típusú emberek közé tartozom, ezekben a földi gyönyörökben rendszeresen volt részem. A Bretancelles-i tanyai telkemen disznót vágtam, és a francia barátaim legnagyobb ámulatára fel is dolgoztuk annak rendje és módja szerint, követve a jól bevált székely konyha útmutatásait. Káposztát is tettem el savanyodni ott, a tanyán, amitől a franciák húzták ugyan az orrukat, de miután megkóstolták, fölöttébb megszerették. Minden áldásossága ellenére a dolognak volt egy hátrányos velejárója, tekintve, hogy igen sűrűn kellett ingáznom Bre­tancelles és párizsi lakhelyem között, ami autósztrádán is három órát és jelentős mennyiségű üzemanyagot vett igénybe. Hogy ismét segítsek magamon, a disznóhúsból készült termékek egy részét elvittem tartaléknak, úgyszintén a savanyított káposztát is, hermetikusan záró műanyag bödönben. Míg az előbbit minden gond nélkül a hűtőben lefagyaszthatom, addig az utóbbi tárolása nagyon veszélyes feladatnak ígérkezett.
Arra gondoltam, hogy abban a takaros pincehelyiségben, amit a négyemeletes párizsi  tömbházépület alagsorában osz­tottak minden lakónak, majd csak megtalálja helyét az én savanyú káposztám is. Termé­szetesen szakszerűen lezártam, hogy ki ne törjön belőle a kellemetlen szag. Biztosra vettem ugyanis, hogy abból nagy felfordulás adódna, mivel azokban a szakaszokban nem akármit tartottak, hanem kerékpárokat, sportfelszereléseket, palackozott italokat és kiselejtezett elektromos készülékeket.
Sokáig terv és remény szerint alakult minden, a kecske is jól lakott, a káposzta is megmaradt észrevétlen. Hanem egy szép napon csak kitört a botrány, természetesen az én feledékenységem miatt. Nyitva felejtettem az egyébként tökéletesen záró bödön födelét.
Éppen a munkából araszoltam haza a délutáni zsúfolt forgalomban és fordultam volna be az utcámba, amikor legnagyobb bosszúságomra rá kellett jönnöm, hogy oda gyalog sem lehet beférni. Rossz előérzetem támadt miközben kiszálltam, és végignéztem a dugig telt utcánkon, amelyben normális körülmények között sem volt valami sok férőhely. Az egyik bámészkodó felé fordultam, és megkérdeztem, hogy mi az ördög folyik itt?
– Azt hiszem, bomba van annak a négyemeletes háztömbnek az alagsorában, de nem vagyok biztos benne – és lakásom felé mutatott.
– Nem bombát keresnek –igazította ki egy másik bámész­kodó, én egy tűzoltótól hallottam, hogy ismeretlen, veszélyes gázt észleltek. A tömegből mindenki a mi háztömbünk felé mutogatott, és kíváncsian nyújtogatta nyakát. Nem csak bámészkodókból álló tumul­tus rekeszelte el az utat, mert ott vesztegelt két tűzoltókocsi, egy katasztrófaelhárító és több rendőrjárgány. El sem tudtam képzelni, hogyan sikerült mégis a rendőröknek kialakítaniuk egy üres biztonsági zónát. Az épület körül ugyanis még madár sem tartózkodott. Még rá­adásul úgy tűnt, mintha a szomszédos lakásokat is a legnagyobb sietséggel hagynák el riadt emberek.
Most már nemcsak motoszkált bennem, hanem egyenesen rám tört a felismerés, hogy nekem ehhez a pánikkeltéshez közöm van. Már világosan visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor a légmentesen záró födelet nem csavartam rá az edény szádára! Meg lehet érteni a riadalom okát, olykor még nekünk, ősi fogyasztóknak is nagyon kényelmetlen tud lenni az említett szag. Hát akkor ezeknek a szegény franciáknak, akik életükben nem szimatoltak ilyent?!
Átpréseltem magam a civilek között, de már a rendőrkordonon nem engedtek át.
– Parancsnok úr, kiáltottam oda, fontos információim vannak az üggyel kapcsolatban!
Felém fordult, aztán intett a rendőröknek, hogy engedjenek be a tiltott zónába.
– Jó napot! – köszöntem illemtudóan.
– Jó napot, mit óhajt?
– Én itt lakom ebben az épületben.
– Nem mehet még haza, veszélyes lenne!
– Mi az oka a tiltásnak?
– Ismeretlen eredetű gázok terjengnek az épület alagsorában, és ha annyira veszélyes, amennyire büdös, akkor mi mind­annyian nagy bajban vagyunk.
– Én ismerem a gáz természetét.
– Megmondaná, honnan ismeri?
– Mert én készítettem és tettem oda.
A parancsnok megütközve nézett rám.
– Ezek szerint ön terrorista. Ilyen egyszerűen bevallja?
– Nem vagyok terrorista, csupán szeretem a savanyú káposztát.
– Nem egészen értem, meg­magyarázná?
– Örömmel uram, tudja ez a bizonyos izé, amelynek ilyen rettenetes szaga van, nálunk Ke­let-Európában egyfajta eledel.
– Ne próbálja elhitetni velem, hogy valaki képes megenni azt, ami ennyire büdös, mert tudja, mi már eljutottunk egészen az alagsorig, és szagmintát vettünk.
– Bizony parancsnok úr, több millió ember képes erre, mert amennyire büdös, éppen annyira ízletes és egészséges. Önök, franciák is megeszik a pe­nészes sajtot, pedig az is büdös!
– Na jó – enyhült meg a parancsnok hangja – és ha ezt elhiszem magának, akkor van ötlete a helyzet megoldására?
– Van ötletem, kihozom saját kezűleg a pincémből és átadom önöknek.
A parancsnok elgondolkozott, félszemmel a tévések felé sandított, akik már berendezkedtek egyenes adásra, és már el is kezdték a felvételt.
– Rendben – mondta –, mi majd elvisszük az ismeretlen ere­detű veszélyes gázt laboratóriumi vizsgálatra, ön névtelen marad, és nem felejti el az általam javallott végkifejletet. Va­la­mint ön soha többet nem kísérletezik ilyen veszélyes gázokkal, mert előállítjuk! Rendben?
– Rendben! – mondtam, és örömömben majdnem elrikkantottam magamat. Elin­dul­tam veszélyes küldetésemre, mire utánam kiáltott.
– Várjon, ezt legalább tegye fel, tudja, a látszat kedvéért és azért, hogy ismeretlen hős maradjon – és felém nyújtotta a kezében lévő gázálarcot.
A folytatást már a televízió képernyőjéről nézem az esti hírcsatornán: egy rövid hajú, viszonylag kis fejű, ötven év körüli gázálarcot viselő férfi, kissé meggörbülve cipel egy műanyag tartályt. Vajon én volnék ez az ember? Hát mit mondjak, nem vagyok az a deli férfiú, amilyennek elképzeltem magam.
A riporter olyan lelkes hangon közvetít, mintha legalábbis a fél világ életét mentettem volna meg: íme, egy ismeretlen hős, egy bátor ember, aki az életét kockáztatja kötelességének végzése közben. Még védőöltözetet sem használ, csupán egy szál gázálarcban sietett közösségünk védelmére. Ki ez a nemes lelkű ember, aki úgy hordozza az ismeretlen eredetű veszélyes gázt, mintha csak epertorta volna? Itt áll előttünk egy igazi francia, éljenezzük meg őt!
Lett erre olyan üdvrivalgás, amilyent talán maga a napkirály sem kapott életében.
Dacára, hogy vacsorára ká­posz­talevet terveztem sült krum­plival, be kellett érnem főtt mar­hahússzelettel, mivelhogy egy igazi harcosnak, bátor hősnek meg kell tanulnia le­mondani a világi élvezetekről is.

(Forrás: Ötágú Síp)