A Tamási Áron Színház és az M Stúdió Mozgásszínház Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel című, Nagy Botond által rendezett előadása rendkívül bátor kísérlet, melyben August Strindberg háromszereplős egyfelvonásosa a nagy orosz filmrendező szövegkönyveiből vett idézetekkel, különböző mai élethelyzetekkel, sokszereplős táncjelenetekkel és egyéb látványos elemekkel kiegészülve grandiózus, négyórás produkcióvá nőtte ki magát.
Álom és valóság, átélés és felmutatás, drámaiság és komikum könnyedén vegyül benne, miközben technikailag is olyan látvány- és hangzás-arzenál bontakozik ki az előadás folyamán, mely minden percben elvarázsolja a közönséget. Mégis, ebben az ezerfelé ágazó érzet- és gondolatrendszerben alig kap fogódzókat a néző a befogadáshoz. Apró gondolat-morzsákat csócsálgatva többnyire úgy bolyongunk a ránk zúdított ötlethalmazban, mint labirintusban, és bár érezzük, hogy valami elképesztően bátor színházi kísérlet tanúi vagyunk, az előadás végére belefáradunk a hiábavaló megfejtési törekvésekbe, és zavartan távozunk, hogy utólag újra megpróbáljuk felidézni és összerakni a látottakat, mint egy puzzle-t, melyet össze nem illő darabkákból kellene kirakni valahogy.
Az értelmezés egyik komoly akadálya, amint az előadásban is elhangzik, Strindberg és Tarkovszkij társítása, akik két teljesen különböző világot képviselnek, akkor is, ha egyes elemzők szerint mindkettőnek köze van a naturalizmushoz. Az első váltás – ahogy kivetítőn látjuk, hogy a Tarkovszkij-szereplők megérkeznek a színházbüfébe, majd feljönnek a nagyterembe – technikailag lenyűgöző. Az Áldozathozatal című film főhősének módszerességről szóló szövege alatt pedig mintha sikerülne még elkapni gondolatban a Julie kisasszony korábbi jelenetét, melyben Julie másodszor is táncba hívja Jeant. Nem egyértelmű, de talán a módszeresség volt a kapocs. Közben az is kiderül, hogy a Tarkovszkij-jelenetek átrendeződnek az előadásban: itt az ünnepeltnél készül fel a postás a születésnapra… A további váltások sem egyértelműek. Talán Kristin álmának kivetülése a Sztalker-jelenet (aki ez esetben ébren álmodik, mert közben almát rágcsál); amikor Julie váratlanul virágot kér Jeantól, következik a Nosztalgia című film részlete, melyben nem tudják eldönteni, hogy mit is akar a nő. S amikor Julie számára kiderül, hogy elcsábították, következik a főhős feleségének öngyilkosságáról szóló jelenet a Solarisból, és így tovább. Laza kötődési felületek, annál is inkább, hogy a bevágott Tarkovszkij-részletek sok másról is szólnak, ezért gyakran zsákutca felé indítják a néző fantáziáját.
Problematikus pontok ugyanakkor a civil kiszólások, a Batman-figura, Nils Holgersson, Jimmy Hendrix, Celine Dion stb. említése. Ha egy egészen maivá aktualizált történetben gondolkodunk (amiről a jelmezek is tanúskodnak), mindez érthetővé válik – miért is ne lehetne, hogy egy szegény szolgának nem marad más felvenni való ruhája Szent Iván éjszakájára, mint egy Batman-jelmez. Csakhogy az előadásnak az állandóan filmező és olykor instrukciókat adó Andrej Tarkovszkij is aktív szereplője (akinek alakítója az Akárki-beli dj-remekelés után ezúttal operatőrként is kiváló), és a díszletek is arra utalnak, hogy az előadás egy forgatás tulajdonképpen, melyből új Tarkovszkij-film készül. Ilyen megvilágításban értelmet nyernek a civil kiszólások, Gyuri és akár Pacalfréd alakja is, de a Batman-jelmez zavarosítja. Tovább bonyolítja az értelmezést Csíz figurája és állandó jelenléte, aki néha meglehetősen esetlenül válik aktív szereplővé – pucér fürdőzés, játék a mézesüveggel –, és a gasztronómia témakörre felfűzött jelenetek sora, melyek kulcsa talán az lehet, hogy Kristin szakácsnő a darabban.
Az M Stúdió művészei színesítették, gazdagították az előadást, a táncjelenetek és bohóctréfák világa is sokrétű, de ezek néha túl hosszúra nyúltak, az előadáson belüli önálló produkciókká duzzadtak (pl. a madárcsalád megjelenése).
Manapság a művészeti törekvések egy része mindinkább a korábbi alkotások átértelmezésében, új kontextusba állításában, mixelésében tételeződik, a színház is efelé tart. Sok múlik az arányérzéken, és azon, hogy a formával együtt mennyire sikerül a szellemiséget is újrahasznosítani. A Julie kisasszony szereplői magukra hagyottan bolyonganak egymás körül az üres térben, csak rajtuk múlik, hogy életben tudják-e tartani szereplőiket e hatalmas elnyomó gépezetben. Akár a filmszínészeknek, alig van lehetőségük szerepíveket építeni… Az igazi Tarkovszkij abban vált naggyá, hogy elutasította a hatásosság, külső mozgalmasság, látványosság esztétikáját, tagadva minden kifundált, konstruált, előre megtervezett „fejművészetet”, csupán az életfolyamban, a természetben megnyilatkozó és ésszel fel nem mérhető abszolútumra hagyatkozva.
Szóval, volt itt Só meg Bors, meg sok-sok különleges ínyencség, de együtt az egész mégis nehezen fogyaszthatóvá sikeredett.
