– Többször rendeztél már az M Stúdiónál. Hogyan kerültél kapcsolatba a társulattal?
– Pár évvel ezelőtt Uray Péter hívott ide dolgozni, én pedig örültem, hogy végre Erdélybe is eljuthatok, azelőtt ugyanis soha nem jártam még itt. Be kell vallanom, hogy kissé nyomasztó volt számomra a társulattal való első találkozás, erősen hideg volt a hangulat, azt éreztem, hogy mindenki eltávolodik tőlem, és teljesen magamra hagynak. Szerencsére azóta megváltozott a helyzet, nagyon megkedveltem őket, „összeszoktunk”. Hálás vagyok nekik azért, hogy megerősítettek bennem olyan dolgokat, amelyekre korábban kevésbé figyeltem. Nem tudnám egészen pontosan megfogalmazni, hogy miről beszélek, de a velük való találkozások nyomán elkezdtem színházszerűbben gondolkodni, nem egyszerűen a tánc, a test felől közelítek a mozgásszínházhoz.
– Mikor kezdtél el koreográfusként dolgozni? Hogyan kerültél erre a pályára?
– Már az anyám hasában elkezdődött, valaki bekopogott, és azt mondta: „hej, neked koreografálni kell majd, el ne felejtsd!” Igyekeztem ehhez tartani magam. Hatéves koromban elkezdtem az iskolában olyan mozdulatokkal felhívni magamra a figyelmet, amilyenekre a társaim nem voltak képesek, fel is figyeltek rám, olyannyira, hogy állandóan táncoltattak. Akkor indult el valójában a pályám.
– Kikkel dolgoztál eddig koreográfusként, van-e állandó társulatod?
– A Kanári Szigetektől Egyiptomig rengeteg országban megfordultam, sok táncossal, mozgásművésszel dolgoztam. Néha olyan lehetőségek adatnak az embernek, melyek garantálják a jó eredményeket, a sikert, de ez nem mindig jó. Sepsiszentgyörgyön nem volt könnyű dolgom, de a nehézségek miatt valahogy az öröm is erősebb tudott lenni, amikor elkészültek az előadások. A kérdés második felére válaszolva, igen, van állandó társulatom, ha annak lehet nevezni azt az egy-két embert, akikkel előadásról előadásra együtt gondolkodom. Valójában nem is vágyom nagyobb csapatra. A próbák és előadások egyeztetése is sokkal nehezebb nagyobb társulatoknál, nem beszélve az utazásról, mely több személlyel lehetetlen volna számunkra.
– Milyen a munkafolyamat a próbáidon? Előre elképzelt koncepció szerint dolgoztok, vagy improvizációkból állnak össze az előadások?
– A koncepció is megvan – állandóan jegyzetelek, és megpróbálom kitalálni a jellegét, az ívét az előadásaimnak –, de azért nem határozom meg pontosan, hogy mit szeretnék látni, szabad teret engedek az improvizációnak. Unalmasok lennének a próbák, ha mindent előre eldöntenék. Inkább ötletelni szeretek, nagyon sok energiát áldozok a mozdulatok megtervezésére, a kísérletezésre, és ebben a többiek elképzelését is örömmel veszem. A legfontosabb a jókedv, ha ez nincs meg a próbákon, semmit sem ér az egész.
– Más seregszemlékhez viszonyítva milyennek tartod az M Stúdió által szervezett Flow Fesztivált? Hogy érezted itt magad?
– Nagyon sok fesztiválon megfordultam már, és szerintem ez a kis rendezvény semmiben sem alábbvaló más kis fesztiváloknál. A legfontosabb ilyen szempontból a társulatvezető, Márton Imola kedvessége, amilyen ő, olyan az egész rendezvény. Nem vicc. Nagyon sok olyan fesztiválon voltunk, ahol alig vártuk, hogy elmehessünk, mert végig azt éreztük, hogy lekezelnek bennünket. Itt jól érezzük magunkat, és biztos vagyok benne, hogy más is hasonlóan éli meg, ez egy barátságos fesztivál.
– A tapasztalataid alapján milyennek látod a szentgyörgyi közönséget?
– Nem könnyű megfelelni neki, meg kell dolgozni a kegyeiért. Érzem a nézők kedvességét, és pozitív hozzáállását, de nincs meg bennük az a fajta könnyedség, oldottság, amit nyugatabbra tapasztal az ember. Mi, magyarok mélyebben gondolkodunk, jobban meg akarjuk érteni az összefüggéseket, ezért nehezebben tudjuk befogadni, amit látunk. Persze az sem jó, ha túl nagy az ováció – érdemtelenül. A legjobb érzés, amikor együtt koncentrál velünk a közönség, amikor érezzük, hogy valóban fókuszban vagyunk. Itt gyakran rádöbbentem erre, és remélem, ezután is lesz rá alkalom.