Akkor jó egy történet, egy téma, ha tátott szájjal maradsz, miután meghallod vagy elolvasod, az első reakciód pedig az, hogy ilyen nincs is, ilyen nem létezik – Daniel Bănulescu bukaresti író a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Bod Péter Megyei Könyvtár által szervezett találkozón Demény Péter kérdéseire válaszolva vallott írói világáról, példaképeiről, arról, hogy miért keresi a sokkolót, a provokálót, a szenzációt.
A számos díjjal kitüntetett Daniel Bănulescu műveit több európai nyelvre lefordították, főként németre – mutatta be a meghívottat Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. A szerző neve azonban nem ismeretlen a magyar olvasók körében, hiszen két műve is megjelent magyar fordításban: a Ceauşescu-rezsim idején játszódó Csókolom a segged, szeretett Vezérünk! (Te pup în fund, conducător iubit!) – ezt egyébként csütörtöki beszélgetőtársa, Demény Péter író ültette át magyarra –, majd tavaly a Ki nyerte meg a vallások világháborúját című drámakötete.
Sőt, részben az elismerést, a sikert is a magyar fordítás hozta meg számára, a budapesti nemzetközi könyvvásáron kezdtek el „nagy íróként” viszonyulni hozzá: interjúkat adott, dedikált, sok könyve elkelt – mesélte a szerző. Műveinek provokatív címéről (csak néhány közülük: De jó Daniel Bănulescunak lenni!, Minden idők legjobb regénye, Az ördög a lelkedre vadászik, Csókolom a segged, szeretett Vezérünk! stb.), illetve történeteiben a szenzáció kereséséről is mesélt. Szerinte az írónak nem célja, hogy unalmas legyen, a regénynek érdekfeszítőnek kell lennie. Ezért is hajlamos a való világ mellett a „láthatatlan” világról is írni, a realizmus keveredik a fantasztikummal, a groteszkkel – e tekintetben sokan Bulgakovhoz hasonlították, azzal a különbséggel, hogy az orosz íróra jellemző fantasztikum, metafizikai dimenzió Bănulescunál balkáni körülmények közé süpped. Az ördög a lelkedre vadászik című művében például az ördög Bukarestbe jön, ám döbbenten tapasztalja, hogy a taxisofőr felülmúlja őt gonoszságban, cinizmusban. Amúgy maga inkább Tolsztojt és Hemingwayt tekinti példaképének.
Csalódottan állapította meg ugyanakkor: ha 1989 előtt még jelentett valamit írónak lenni, súlya volt annak, ma már mintha eltűnőfélben lenne e hivatás, gyakorta önmagának ír az ember, Romániában nagyon nehéz, szinte lehetetlen írásból megélni, ha neki sikerül, ezért megdolgozott, és óriási szerepet játszottak a külföldi ösztöndíjak, a más nyelvekre történt fordítások.
