Soha el nem múló kötelességünk emlékeztetni az emberiség történetének legnagyobb tömeggyilkosságára – mondta Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkára a Gulag-emlékév keretében rendezett, a Magyarok a Szovjetunió táboraiban, 1944–1956 című vándorkiállítás megnyitóján tegnap Budapesten.
A Gulag táboraiban becslések szerint mintegy húszmillió ember vesztette életét, 1939 őszén pedig a lengyel területek elfoglalása nyomán felállították a GUPVI elnevezésű táborhálózatot is, amely tulajdonképpen a külföldiek – hadifoglyok és kényszermunkára hurcolt civilek – fogva tartási helye volt. A legtöbb magyar foglyot 1944 ősze és 1945 tavasza között vitték el – mintegy 600–800 ezer embert –, akiknek közel fele, több mint 300 ezer ember soha nem térhetett haza.
A táborrendszer részben ingyen munkát biztosított a szovjet államnak, de azt a célt is szolgálta, hogy bizonyos régiókban megváltoztassa az etnikai viszonyokat, így például Kárpátalján vagy Erdélyben, ahonnan főként a magyarokat és németeket hurcolták el – mondta az államtitkár.
A táborokból 1947-ben elengedtek több mint 100 ezer magyart, de többségük csak Sztálin halála után, 1953 és 1956 között térhetett haza. A kommunizmus és a fasizmus éles ellentétben állt egymással, ám a módszerek hasonlóak voltak. Ideje, hogy hasonló mércével is mérjék világszerte – vélekedett Íjgyártó István.
Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója elmondta: a 20. századi magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája volt a malenykij robot, a civilek 1944–45-ös Szovjetunióba hurcolása. A történelem során a hadifogság a háborúk természetes velejárója volt, de a civilek kényszermunkára kényszerítése éveken át otthonuktól távol nem tekinthető ilyennek. A második világháború végén azonban a Kárpát-medencében szinte minden népet sújtott a malenykij robot, és évtizedekig hallgatni kellett róla – fejtette ki a szakember. A Gulag-emlékév és a kiállítás célja emlékeztetni azokat is, akiknek kellene hogy legyen bűntudatuk, de nem mindig van – jegyezte meg Szakály Sándor.
Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Foglyok és Kényszermunkások Szervezetének (Szorakész) elnöke, akinek szüleit a világháború végén egy évtizedre a szibériai Kolimára deportálták, a rendezvényen szóvá tette: a Szovjetunióba hurcolt százezreknek máig nincs központi emlékhelye Magyarországon. Szerinte az emlékhely felállítására a legmegfelelőbb hely a Szabadság tér lenne. Ha ott lehet az elkövetők emlékműve – mondta a szovjet hősi emlékműre célozva –, akkor ott lehet az áldozatoké, az elhurcoltaké is. A kommunizmus emberiség elleni bűne nem pusztán hiba volt, hanem az ideológia lényegéből következett – hangoztatta a szónok.