Nem tudományos igényű konferenciára, csupán eszmecserére hívta az előadókat az EMŰK, hogy próbálják körülírni-meghatározni a másképp gondolkodó Baász Imrét – mondta bevezetőjében a házigazda Vécsi Nagy Zoltán. Mircia Dumitrescu, a bukaresti Nicolae Grigorescu Művészeti Akadémia professzora kiemelte, Sepsiszentgyörgy jelentős művészeti központtá kezd válni, s ebben az érdem vitathatatlanul a Baász Imréé is, hiszen az őáltala kezdeményezett rendezvények révén már az 1980-as években a város a képzőművészet perifériájáról annak középpontjába került, ami most történik Sepsiszentgyörgyön, az az általa kezdeményezettek folytatása. Elmondta, a rendszerváltás után az ő meghívására került Baász a bukaresti művészeti egyetemre előadónak, és talán a grafika helyzete manapság más lenne, ha Baász korai halála nem vet véget oktatói pályafutásának.
Baász Imrét 1975 és 1984 között rendszeresen megfigyelte a Securitate, a Bodola kódnevű művészről mintegy tizennégy besúgó készített jelentéseket, közülük legalább tízet azonosítottak is. Baász vaskos, 480 oldalas szekus dossziéja különben a legbiztosabb dokumentum, abban életének arról a szakaszáról, amíg megfigyelték, minden apró mozzanata megtalálható – mondta el Kopacz Attila, az Árkosi Kulturális Központ vezetője, akit egyfajta Baász-specialistának tartanak, holott csak évek óta gyűjti a róla szóló adatokat, így a diktatúra politikai rendőrségének dossziéjáról is készített másolatot. Ízelítőként ebből olvasott fel részleteket a Baász megfigyelésével megbízott tiszt jelentéséből, majd Baász vallomásaiból, végül a „megjavulására” tett írásos ígéretét is, mely végül dossziéjának lezárását eredményezte.
Diplomamunkájában Lőrincz Lili Baász Imre Kalevala-illusztrációinak művészettörténeti feldolgozására vállalkozott, erről tartott rövid előadást. Megállapította, a két – az 1972-ben a bukaresti Kriterion Könyvkiadó, majd az 1975-ben a budapesti Európa Könyvkiadó felkérésére készült – Kalevala-illusztráció Baász művészetének origója, ezekben már fellelhetőek az olyan, később nála állandóvá váló motívumok, mint a rács, a kerék és a szekér, a szárnyas sisak.
Martos Gábor művészeti író nem ismerte személyesen Baász Imrét, művészetével is későre, az 1994-es budapesti életmű-kiállításon ismerkedett meg – Baász jelentőségét azonban azonnal felismerte. A műkincs-kereskedelem világában és a művészek „megcsinálásában” jártas Martos javasolta a Baász-brand megalkotását, mint indokolta, minden körülmény adott ahhoz, hogy Baászból világhírű grafikus legyen: zseniális életműve; életében több különleges momentum: ott van mögötte az egész romániai diktatúra, és neki közben kiállításai vannak Nyugaton; bárhol lehetett volna alkotó a világban, de ő azt mondta, itt marad, autentikusat csak itthon alkothat; az első magyar, akit a bukaresti képzőművészeti egyetemre hívnak előadónak; és nem utolsósorban stupid halála alkalmas egy jól kommunikálható – eladható! – történethez. Ehhez rengeteg pénz kellene, még több munka, sok kiállítás és kiadvány, bejuttatni Baász műveit a műkincskereskedelmi körforgásba – Martos azonban a helyi viszonyokkal is nagyjából tisztában van, tudja, mindez csak álom.
Kortársa, Nagy Árpád Pika képzőművész személyes történetek révén próbált választ adni Baász kivételességének mibenlétéről, kiemelve művészeti szervezői tevékenységét. Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera nyugalmazott igazgatója szintén közel állt Baász Imréhez, hiszen az egyetem elvégzése után a fiatal képzőművész feleségével két évig náluk lakott – ott születtek gyerekei és a Kalevala-illusztrációk is. Simon Gábor is értékelte Baász művészetszervezői tevékenységét, zenész lévén, a Zenélő képek sorozatot említette.
Végezetül Vécsi Nagy Zoltán Kerezsi Nemere levelét olvasta fel, amelyben a képzőművész egy Baász Imre-díj alapítását javasolta. Íme Baász utóhatása: huszonöt évvel halála után is mozgósítja a művészeti életet – jegyezte meg Vécsi Nagy Zoltán.