Örmény történelemről, kultúráról, szellemi és gasztronómiai örökségről, székely-örmény együttélésről és a gyökerek megtartásáról szólt kedd este Erdővidék Múzeumában dr. Puskás Attila, az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének elnöke, Szász Ávéd Rózsa, a Marosvásárhelyi Magyar Örmény Egyesület titkára és a közreműködő Kalamár György színművész. Bármilyen téren is vizsgáljuk, népeink között sok a közös vonás: az elmúlt évszázadok-évezredek során voltunk nagyok és hatalmasok, amikor befolyásolni tudtuk a világ történéseit, ott voltunk a tudományos élet középpontjában és kulturális téren kiemelkedtünk környezetünkből. Napjainkban mindkét nemzet elnyomott, kisajátítják értékeit, eredményeit, mindennapjaiban pedig azért kell tennie, hogy ne sikerüljön identitását megtörni, legyen elég ereje bízni a holnapban.
Puskás Attila előadását vallomással indította: ha megkérdik, mennyire örmény, azt válaszolja, számára ez nem biológiai-matematikai képlettel kiszámítható és százalékban kifejthető valami, hanem érzés kérdése. Ilyen kérdésre itt, a Kárpát-medencében, ahol a székelyek mellett még több tucatnyi nemzetiség él, nem is lehetne választ adni, hiszen mindannyian kicsit szászok, románok, cigányok, zsidók és örmények is vagyunk.
Élő örökség – magyarörmények Erdélyben címet viselő előadásában szólt a Fekete- és Kaszpi-tenger közti területen megszületett Urartu-birodalomról, királyairól, I. Szarduriról és I. Menuáról, városaik felépítéséről, modern csatornarendszerükről, Szemiramisz függőkertjéről, majd bő évezredet ugorva írásbeliségükről – annak köszönhető, hogy az alexandriai könyvtár pusztulását követően az ókor szellemi kincseinek jó része fennmaradt –, magyar vonatkozásként említette, hogy III. Endre leendő magyar király kis híján örmény hercegnőt vett feleségül, s azt, milyen szerepet játszottak a Misztótfalusi Kis Miklós által vésett betűk az örmény könyvek megjelenésében. A történelem nem sokáig volt kegyes az örményekkel: testvérharc miatt kezdődött Ani városának pusztulása, ez indította el első migrációjukat is, amelyet újabb és újabb hullámok követtek. Erdélybe 1669-ben Apaffy Mihály hívta meg őket, s telepítette le Ebesfalván, Besztercén, Gyergyóban, Kantában, Görgényben és Szamosújváron. Az elmúlt bő háromszáz esztendőben az örmények testvérként éltek együtt a székelységgel, kiegészítették kultúránkat, kivették részüket harcainkból. Soraikból került ki többek közt az aradi tizenhárom tábornok közül kettő – Kiss Ernő és Lázár Vilmos –, az argentin hadsereg kiemelkedő szervezője, gidófalvi Czetz János honvéd tábornok, vagy éppen Pongrátz Gergely, a Corvin közi felkelőcsapat főparancsnoka. A százkét éve történt örmény népirtásról kifejtette: míg a zsidók holokausztjáról folyamatosan megemlékeznek, addig a másfél millió örmény genocídiumát még csak nem is ismeri el mindenki.
Kalamár György Hunyady Sándor A jókedvű örmény temetése című novelláját tolmácsolta, majd Puskás Attila és Szász Avéd Rózsa A szépvízi örmények című tanulmánykötetet és a Magyarörmény Élő Örökség című folyóiratot mutatta be. Mint mondották, kiadványaikban megpróbálják összegyűjteni és közkincsé tenni felhalmozott örökségüket és értékeiket, de szólnak a fiatal nemzedékhez is, rájuk vár ugyanis az elődök munkájának folytatása.
