Tegnap Sepsiszentgyörgyön újságírókkal beszélgetve vázolta nézeteit, s a jelenlegi állapotokról tett megjegyzései – vérre menő hatalmi harc a választott és a kinevezett, leválthatatlan, befolyásos állami intézmények között, illetve a láthatatlan struktúrák által irányított autoriter állam lehetősége – aggasztóak. Igen, ijesztőek, mert miközben épp az elmúlt időszakban kristályosodni látszik egy másik Románia – melynek polgárai nem hagyják magukat átverni öncélú politikusoktól, és az utcára vonuló százezrek nem csak az éjszakai, minősíthetetlen kormányzást kifogásolják, hanem szembefordulnak a kormányzati szintre emelt hazugsággal és hitványsággal –, Kelemen Hunor szavai a bizonytalanságot és a bizalmatlanságot erősítik. Hiszen, ha a háttérben azok a csaták dúlnak, amelyről említést tesz – politikusként több az információja és alaposabb a rálátása, mint a szokványos hírolvasónak –, a kérdésre, hogy ezek után mire számíthatunk, egyre nehezebb megnyugtató választ adni.
S miközben a legújabb korrupcióellenes mérleg számai sorakoznak elégtételt keltően a hírcsatornákon – némiképp az is furcsa, hogy az amúgy meghatározó jelentőségű korrupcióellenes ügyészség a számára egyre fontosabb lakossági támogatást hirdeti –, az eredményességüket igazolni hivatott statisztikákban olyan váddal illetett magyar polgármesterek is szerepelnek, kiknek ügyében egyelőre bizonyítékok nincsenek. De az ügy továbbra is adott. És ez nem csupán a magyar közösség számára, hanem a demokratikus értékrendben bízó romániai polgár szemében is visszás lehet.
Másrészt, a politikusoknak részben előnyös is lehet valami megfoghatatlanra, valami általuk nem befolyásolhatóra hivatkozni. Egyrészt jelzik, maguk is áldozatai „a rendszernek”, illetve könnyebben hárítható felelősségük is. Az lenne jó, ha különféle forgatókönyvek helyett tényszerűen tudhatnánk: Romániában mi és miért történt, történik. Mindez nem csupán egy szűk réteg kíváncsisága, hanem mindazoké, akik egyre határozottabban mondják, nem szeretnék, hogy gyermekeik is ugyanebbe az ingoványba nőnének bele. És sokan különféle elméletek valószínűségét sem kívánják latolgatni, hanem megoldást várnak a problémákra, hiszen adófizetői az országnak, magyarán e hatalmi rendszerek, állami intézmények fenntartói, s ennek már önmagában elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy tudhassák, adólejeik milyen célt szolgálnak. Egy biztos, állandósuló visszaélés mellett háttérben munkálkodó sötét erőkről is hallunk. Utóbbiaktól akkor lehet majd megszabadulni, talán, amikor a nagy többség azt érzi, látni akar, és közönynél fontosabb a tisztesség iránti igény.