Zeneszerző szeretett volna lenni, de nem volt hozzá tehetsége. Festő szeretett volna lenni, de nem volt hozzá tehetsége. Maradt hát az irodalom. Hamar rájött, költőnek nem jó, a regényírástól pedig eltanácsolták. Így lett pszichológus. Aztán mégis írnia kellett. Bosszúságból. Mert a pszichológiához mindenki jobban ért, mint a szakember – hát megírta a szakirodalmat laikusok számára emészthető formában. És utazni is nagyon szeret.
Hát útleírásokat is írt. Szintén bosszúságból. Mert járván-kelvén a nagyvilágban mást tapasztalt, mint ami a köztudatban él. Így születtek egymás után Albert Ildikó csíkszeredai klinikai pszichológus könyvei, amelyek – az eladásokból vonja le a következtetést, no meg abból, hogy egyik könyve a második kiadást is megérte – sikeresekké váltak. Az írás tehát életformájává vált, és mert az új közlési formáktól nem idegenkedik, Hétfői gondolatok címmel a közösségi médiában kezdett rövid – műfajilag nehezen meghatározható, a szerző által szösszeneteknek nevezett – írásokat közölni. A visszajelzések folytatásra serkentették, a pozsonyi AB-ART Könyvkiadó pedig kötetben való megjelenésüket ajánlotta fel. Így született meg a Szókratész védőbeszéde, amelyet csütörtökön mutatott be a szerző Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban, Sarány István, a Hargita Népe főszerkesztőjének faggatására beszélve korábbi könyveiről, keletkezésük történetéről – és szólt terveiről is: szeretne „tiszta” szépirodalmat is írni, van már néhány novellája, csak még nem rukkolt elő velük, és regényéből is elkészült néhány fejezettel.
