Köztudott: nyári olimpiai játékok rendezésére pályázni csakis akkor lehet, ha a politikai erők mindenike támogatja az ötletet – nem- csak azért, mert az elbírálók arra is figyelnek, mekkora a javaslat társadalmi elfogadottsága, hanem azért is, mert hosszú távú programról van szó, és egyáltalán nem biztos, hogy a világtorna megrendezésének időpontjában ugyanazok vannak hatalmon, akik a kezdeményezést elindították. Sokáig úgy tűnt, ezzel nem is lesz gond, a kezdeményezést megszavazták az ellenzéki erők is, és elégedetten nyugtázhattuk: a fontos célok, a nagy álmok nem válnak pártpolitikai csatározások martalékává, még Magyarországon sem. Telt-múlt az idő, és ahogy növekedtek a pályázat esélyei – már csak három világváros maradt versenyben: Los Angeles, Párizs és Budapest –, úgy csökkent az ellenzéki alakulatok elszántsága, míglen aztán többük fittyet hányt adott szavára, és nyíltan csatlakozott ahhoz az aláírásgyűjtéshez, amelyet egy civil bőrbe bújtatott szervezet kezdeményezett, és amelynek meghirdetett célja az volt, hogy az ügyben írjanak ki népszavazást. Mely amúgy valóban demokratikus véleménynyilvánítási eszköz, de amelyet ebben a pillanatban kezdeményezni kicsit ahhoz hasonló helyzethez vezet, mintha az atlétikai versenyen az utolsó száz méteren megtorpanna a versenyző, és azon kezdene el dilemmázni, egyáltalán vegyen-e részt a megmérettetésen, ahelyett, hogy minden erejét megfeszítve összpontosítana a célba jutásra. Mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a referendum kezdeményezése az elbírálás végső szakaszában gyakorlatilag a pályázat esélyeinek lenullázásával egyenlő – hiába, ez sem volt túl drága ár ahhoz, hogy egy deklaráltan politikai pályára készülő álcivil szervezet országos ismertségre tegyen szert és berobbanjon a politikai életbe. Hogy e bemutatkozás mire lesz elegendő, majd elválik, annyit azonban tapasztalatból is tudunk: a rombolás aligha jelent vonzó jövőképet bárki számára is.
És talán nem is az olimpiai álom szertefoszlása a legszomorúbb a történetben, hanem a keserű következtetés, hogy a jelenlegi magyarországi ellenzéknek semmi sem szent, és mindenre hajlandóak csak azért, hogy borsot törhessenek a kormánypártok orra alá. Az a felismerés, hogy a rövid távú pártpolitikai érdekek felülírnak nemes célokat, nemzeti ügyeket. A legfájóbb pedig alighanem az, hogy sikerült győzelemre vinniük a merjünk kicsik lenni elvet.