Ám Deák Kristóf sikere jóval többet ér egy aranyszobrocskánál, Mindenki című filmjével ugyanis feltesz egy kényelmetlen kérdést is: középszerű pedagógusok meddig alázhatják meg az aprócska, kiszolgáltatott gyermekeket, mily mértékben felelősek a tanulók kudarcélményéért, s ilyen helyzetben mit tehetnek maguk a sérülékeny kisdiákok? S bár a film a kilencvenes évek elejét idézi, a rendkívüli érzékenységgel megkomponált, remek történet időszerűsége vitathatatlan. A filmben az előbbi kérdésre maguk a gyermekek válaszolnak, finoman, elegánsan és mégis erőt mutatva: szembefordulnak az őket önösen kihasználó énektanárral. Miután ugyanis az arra utasítja a gyermekkórus kevésbé tehetséges tagjait, hogy ne énekeljenek, csak szép csendesen „tátikázzanak”, vagyis tátogjanak, mert a versenyt mindenáron meg kell nyerni, mindegy, hogy mit gondol, érez a tátogásra utasított. A rendszerint tehetetlen apróságok azonban nem fogadják el, hogy kihasználják, hazugságra neveljék őket.
Nem egyedi és nem pusztán múltbéli történet a Deák Kristófé. Hiszen ki nem hallott tanulásba, iskolába talán joggal belefásuló gyermekekről, diákokról? Ha csak elszigetelt jelenség lenne a filmbéli ostobán ambíciós énektanár – aki, miután az elhallgattatott kislány keserűséggel azt mondja, „nem igazság”, azzal hallgattatja el, hogy „az élet nem mindig igazságos” –, ha mindez csupán filmbéli fikció maradna, megkönnyebbülve állhatnánk fel a film végén. Ám ez nem így van, erős emocionális töltetét pontosan valóságalapja kölcsönzi.
A Mindenki tegnap hajnali Oscar-díja azt is üzeni a mindenkori megalázottaknak, kihasználtaknak – diákoknak, gyermekeknek is! –, ne fogadják el azt, még akkor sem, ha zsenge korban próbálják őket tévútra terelni. A mostani rangos elismeréssel az egész világ láthatja a lázadás, a tiltakozás megrendítően szép filmbéli lehetőségét, megerősítve, hogy bárki, még kisdiákok is szembefordulhatnak azzal, amit igaztalannak éreznek, ezáltal is jobbá téve a világot.