A kétezres évek elején koromnál fogva úgy éreztem, ideje megírnom életutamat – emlékirat formájában. A számítógépen mintegy 500 oldalt tesz ki, ebből 250 Sepsiszentgyörgyre vonatkozik. Az emlékiratban azt szokták leírni, ami az élet kiemelkedő eseménye, tehát élénken él emlékezetünkben.
Amikor Csinta Samu a Plakátballada című kötetét írta, arra kért, beszéljek az akkor történtekről. Feleletem az volt, hogy emlékiratban részletesen követtem az akkori eseményeket, másoljuk le a számítógépről. Hasznosítsa. Mivel látta, hogy részletesen írtam a szentgyörgyi évekről, arra kért, másoljuk le az egészet, érdeklik az akkori események. Lemásoltuk. A könyv írása közben érdeklődött: felhasználhat-e az emlékiratból részleteket? Beleegyeztem. Azt mondtam, minden sora igaz. A könyv bemutatója előtt nem láttam, mely részleteket idézett, mint ahogy az interjú megjelenése előtt sem. Mindkét esetben a közlés után közöltem Csinta Samuval: nem kellett volna ezeket a részleteket választania. Hogy miért tette, arra ő tud válaszolni.
Azt azonban el kell mondanom, hogy harminc-negyven év távlatából esetleg az évek, hónapok jelölésében valamely eltérések lehetnek, de a történet maga kitörülhetetlenül él emlékezetemben. Tehát egyik rész így kezdődik: „Talán 1973-ban történt… (folytatása a Plakátballada kötetben a 78-ik oldalon). Talán ez év tavaszán, de nem az év, hanem a jelenség a fontos, a kicsengetési ünnepségünkön megjelent a főtanfelügyelő is. A búcsúztató beszédem után hozzám jött:
– Beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár neve – mondta. Azt feleltem, hogy nem szükséges ismételgetni nevét, az eredmények a fontosak, és a távozó tanulók az évek során kiváló eredményeket értek el. Csak bizonygatta a név használatának fontosságát…”
Izsák Ferenc arra tért ki, hogy ugyanazon a napon nem lehetett két helyen. Ma is úgy emlékszem, hogy előző napon volt a kicsengetés Kézdivásárhelyen, de az is megtörténhetett, hogy más előbbi ünnepségről beszélt, de mondandója lényege ez volt.
Bizonyára a kicsengetési beszéd „hiányai” miatt „a következő tanév kezdése előtti napon (tehát az 1973–1974-ik iskolai év kezdetén, Csinta Samu tévedett, amikor 1975-ös évet írt) egyik tanfelügyelő azzal a kéréssel érkezett iskolánkba, hogy az évnyitó beszédem szövegét adjam át neki, mert főnöke el akarja olvasni. Feleletem az volt, hogy mondhatnám, még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg főnökének, hogy ha akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségünkre. Nem tudom, miért ez a bizalmatlanság, de amíg igazgatóként dolgozom, az ilyen kérésnek nem teszek eleget. Egyébként is csak részben olvasom a szöveget, a többséget kiegészítem.”
Mivel gyakori volt nálunk a tanfelügyelők megjelenése, negyven év után nem tudhatom biztosra megnevezni kilétét. Ha él, hátha jelentkezik.
Nem kívántam kellemetlen helyzetbe hozni Izsák Ferencet. Számomra a kellemetlen napokat azok az évek jelentették.
Egyébként a kialakult feszültség megoldására javaslatom az, hogy akár a nyugdíjas és mai tanárok, akár volt diákok előtt beszéljük meg a történteket, hátha találunk közös pontot. Jelölje meg az időpontot, én ott leszek.
(A szerkesztőség a vitát lezártnak tekinti.)
