Nemcsak a falumnak szól a búcsúzásom, hanem ennek a Potyót nevű dombnak is. (…) Ez az a domb, amelyet valóságos hegynek tekintettünk gyermekkoromban. Meredek oldalú, hatalmas hegynek, mely úgy magaslott a falu bejáratánál, mint maga az oltalom.
Ma már belátom, nem nagy ez a domb. Hegynek nem nevezhető a legnagyobb jóindulattal sem. Védelmezni nem tudná a mi falunkat semmi veszedelemtől. Ki lehet kerülni könnyedén. Az út is ott vezet el mellette. Enyhén meredeken. Vagy enyhén lejtve. Attól függ, honnan nézzük. Aki a falunkba akar bemenni, azt fölfelé vezeti ez az út. Aki kifelé megy a falunkból, az lefelé megy, Potyót dombja alatt. Ez csupán egy szempont. Hogy honnan nézzük ezt az utat.
De lehet jelkép is ez az út. Én most annak nézem, jelképnek. Ha tájképnek nézném, talán meg sem állanék itt, a Potyót dombja alatt.
Ha most fölmennék a domb tetejére, hogy onnan valami fenségeset lássak a falunkból, nem kellene messzire néznem. Csak le. Ide, erre az útra. Szép ez az út. Útnak is szép, mert sima. És jelképnek is. Mert el lehet tűnődni rajta. Például arról, hogy milyen az élet.
Egyszer verset írtam erről a Potyót nevű dombról. Azt írtam róla, hogy kulcscsont-ívelésű ez a domb. Vagyis törékeny. És törékeny vállain hordozza az itteni nép is sorsának reám mért terheit. És olyasmit írtam, hogy a tengerszinttől számított magasság itt nem lényeges. Csak az, hogy elmenekültek innen rég a jámborabb vadak, s a táj maréknyi murva-világ. S akár a messziség az éneket, lassan ritkuló legendák nyelik el a véneket.
Már akkor látnivaló volt, közeledik a világjelenség. Innen pillantottam meg, erről a dombról, amint épp jött felénk. Azt vettem észre, maholnap csak ragályos betegségek terelik össze szomszédainkat. Hogy absztrakt almákat érlel a nyár a kertek alatt, és minálunk soha, semmi nincs eléggé megbeszélve. És szóltam is erről a dombtetőről. Mint egy kis magán-messiás. Hogy ha elfelejteném, emlékeztessen valaki a gereblyére. A régi szerszámokra emlékeztessen legalább, mert felejtős lettem én is. Akárcsak a rokonaim. Akik csupán szórakozottságból nem haragusznak nagyon reám. Van úgy, elfelejtenek reám haragudni. Vagy már idejük sincs semmire. Mert valamit mindig el kell vinniük valahonnan valahová.
Már akkor látnivaló volt, közeledik a világjelenség. Jól ki lehetett venni alakját erről a dombtetőről. Pedig nem olyan magas ez a domb. A Potyót dombja. Ahonnan búcsúzni szoktam, majdnem minden szombaton. Ha éppen nem lát engem senki. Potyót alatt.
Úgy búcsúzom, szépen, ahogy a csókot intik.

(FERIFORMA)

Szeretettel köszöntjük a március 4-én 82. életévét töltő írót.