A román politikumra pedig egyre sűrűbben lehet alkalmazni, hiszen a pártok csúcsvezetői között lassanként csak ilyeneket találunk. Igaz, a most éppen húsosfazéknál lévő társaság nyakló nélkül osztogat, béreket emel a közszférában, illetékeket töröl el (majd a hátsó ajtón visszahozza azokat, csak más köntösben), magasról tesz arra, hogy számukra az ország alagsorának tekinthető „vidéken” mi is történik. Tovább nyomorítják a gazdaság egyetlen igazi motorját, a magánszférát, hiszen minden egyes minimálbértoldással újabb és újabb költségeket generálnak a munkáltatóknak is, ami egyértelműen vagy elbocsátásokhoz, vagy pedig áremelésekhez vezet, hiszen valahogy ki kell spórolni az újabb adag állami sápot. A mezei alkalmazott sincs szerencsés helyzetben, hiszen ugyancsak a minimálbér emelésével csendesen például a bírságok is megnőnek (ezek mértékét ugyanis a mindenkori minimálbérhez viszonyítva szabják meg), az árak megugrását ismét csak ő érzi meg, amint az összes kormányzati adakozást is végső soron neki kell kitermelnie. Hogy miként, az jó kérdés, hiszen a fizetés nem nő, sőt, vásárlóértéke lassan, de biztosan csökken, és ha hajlandó is többet dolgozni, ez nem biztosíték arra, hogy többet adózna, hiszen keresni sem fog többet. Mert a munkáltató sem adhat többet. És a kör bezárult. Itt meg kell még említeni, a közszféra csak fogyaszt, hiszen nem is arra találták ki, hogy termeljen (a szolgáltatásai viszont létfontosságúak, lásd egészségügy, tanügy), és félreértés ne essék, a hivatalnok is megérdemli a béremelést, csak ismét a módszerrel van igen-igen nagy gond.
Hogy a kép teljes legyen, a jelenlegi vezérek ráadásul olyan ágazatoktól vesznek el, majd ímmel-ámmal visszaadnak valamennyit, mikor kiderül mégsem lehet teljesen elnyesni a támogatást, amelyek gyakorlatilag az állam feladatát végzik el: lásd otthoni beteg- és idősgondozás, fogyatékkal élők segítése.
A tragikus véget ért francia királynénak tulajdonított mondásra visszatérve: a politikum számára, ideértve a helyi kiskirályokat, a felsoroltak igen távoli problémák, sokszor, úgy tűnik, egyenesen érthetetlenek. Több tíz- vagy százezer lejes jövedelmek, kisebb-nagyobb paloták, luxusautók árnyékában, euróezrekre kóstált ékszerek, órák csillogása mellett nehéz meglátni még a szomszédban dühöngő nyomort is, nemhogy a városok, községek, falvak problémáit, az egyszerű emberekét, akik ezt a 27 éve egyre csak rosszabbul kormányzott, szerencsétlen országot még lebegési szinten tartják, és akikről minden négy évben szokása a nagyoknak megemlékezni, amikor az urnák elé rángatnák még a holtakat is. És apropó nyomor: az ilyenkor gyakran emlegetett választási ajándékok (egy kiló liszt, cukor, kisebb összegek miegymás) arra engednek következtetni, a vezérek talán mégis sejtik, hogy bizony sok és nagy baj van „odalent”, hiszen bagóért úgymond bizalmat lehet vásárolni, de ez pontosan így jó és hasznos, nekik. A részletekre pedig nem kíváncsiak.