Mert egyidős a virág az emberrel, írjon bármit is Mózes első könyvében, a teremtéstörténetben. S talán csak azért nem mondá az Úr: legyen virág – éppen úgy, mint amikor dördült szava, és lőn világosság –, mert szégyellte.
Mert attól tartott talán, megtörheti azt a hatalmas erőt, amelyet az ég és föld, a sötétség és világosság, a tengerek és szárazföld elválasztása megkövetel. Talán azért nem szólt, mert félt, hogy odalesz a teremtési aktus fennköltsége, szakralitása, elvész tekintélye. Talán mert röstellte, hogy ő, Földnek és Égnek ura, a teremtő és mindenható Úr Isten éppen úgy vágyik rá, a virágra, a szépre, a derűre, a jóra, a gyöngédségre, az örökkévaló helyett az apró, a percig élő, múlékony-törékeny csodára, mint mi, majdani teremtményei, akiket formált vala. Nem mondá hát, hogy legyen virág. Talán azóta is bánja.
