Az utóbbi időben szinte évente kezembe kerül egy-egy új, nagyon erős, egységes, messze sugárzó hatású (bár ezekkel a sugarakkal egy ideje csak csínján!) verseskötet, amelyet aztán azok között a verseskönyveim között tartok számon nagy versekkel, kiemelkedő darabokkal, szívem szerint való tartalommal, amelyeket újra és újra leveszek polcomról, belelapozok vagy akár rendszeresen újra is olvasok.
Ezek azok a kötetek, amelyek – közhely ide vagy oda, de nekem – élni segítenek. Jó érzéssel, elégedettséggel, örömmel tölt el ugyanakkor, hogy Erdély, de a világ egyik vagy másik, hozzám közelebbi vagy távolabbi pontján valakik ugyanúgy hisznek a költészetben, a haszon nélküli örömben, a szépben, és verseikkel örömet szereznek valahol, valakiknek ezáltal.
Például nekem is. Sorolhatnám a neveket, a már klasszikusokon kívül a kortársakét, hogy kik is ők, de nem teszem, mert nagyjából őket írtam meg korábbi olvasólámpáimban. Ezek az én választott, kiemelt költőim, hála Istennek, ahányan vannak, annyifélék, unalmas is lenne, ha nem így volna. Egyvalamiben azonban mindannyian hasonlítanak egymásra (és ezt csak ismételni tudom, és nagyjából éppen maga Markó után, szabadon): mindenikük nagyon tudja, nagyon érzi, hogy mi a vers. Hogy hol kezdődik és hol ér véget. Hol kell elkezdeni, hol kell abbahagyni. Hol kell felfuttatni, megcsavarni. Vagy egyáltalán nem csavarni. Hogy a végletekig lecsupaszított, letisztított, egyszerű, már-már eszköztelen beszéd milyen gazdag, milyen költői tud lenni. És hogy miből lesz, még miből, mikből (is) lehet – akár – vers. Nagy vers. Lásd például Markó Jégrevü című költeményét a Kerítés című, legutolsó kötetéből.
Markónak már az előző kötete, a Csatolmány nagyon nagy élmény volt, a Kerítés pedig csak még megkoronázta ezt. És ahogy most, frissen újraolvasva haladtam visszafelé, mint a rák az életműben, úgy estem egyik ámulatból a másikba. Szonettciklusai, a szerelmes, a költőkoszorús, no meg jó kéttucatnyi verse ismerősen köszönt vissza az emlékezetemből, hogy csak párat említsek találomra ezek közül: Egyszerű vers, Lepkecsontváz, Talanítás, Bálint-tavaszban, Eszter-tavaszban, Rózsa a tűzfalon, Novemberi nagytakarítás, 1986, Kiűzetés a számítógépből stb., stb., el egészen a szonett- és haikukötetekig. A szonetteket újraolvasva pedig rájöttem arra is, hogy a festmények mellé, azok ihletésére készült darabok a primér munkák, a képek, műalkotások nélkül is önálló, önmagukból sugárzó, igazi életet élnek. És hogy a több százra rúgó, mintegy négykötetnyi szonett (plusz a Passiójáték külön kötetes szonettkoszorúja) közül szinte lehetetlen kiválasztani a kiugróbbakat, annyira magas, egyenletes szinten, jobban mondva: annyira egy bizonyos szint felett van mindenik. És hogy nekem Markó arra is példa, hogy évekig abba lehet hagyni akár (bár nem kívánom ezt magamnak), és újra lehet kezdeni. Ugyanazzal az intenzitással. Újra lehet fűzni a cérnát, és újra neki lehet fogni, és ugyanott lehet folytatni, ahol abbahagytuk. Nagy költő nagy költő marad. Akkor is, ha egy sort sem írt le évekig. És hogy számomra ő olyan, akire mindig figyelni kell, minden költői, írói, esszéírói gesztusára. Példaember, pedig nem nagyon szeretik a példaembereket. Újraindulása óta évente minimum egy kötet. Több kitűnő költőnek is elég volna egy-egy vékonyabb életműre, amit csak az utóbbi tíz évben írt. Mintha valamit be kellene hoznia? Talán. Az úgynevezett „elvesztegetett”, verseket nem író éveket? Talán. Vagy az évek szorításában, az egyre gyorsabban futó napok, hónapok, évek, évszakok körforgásában minél többet kiszorítani magunknak, a költészetnek a világból. Nyomokat hagyni az éjszakán.
Ezt a költészetet nem unod meg, nem tudod félretenni, és ez versben nagy dolog. Már az elején magába szippant, forgatni kezd, röptetni, és nem enged. Patetika? Itt-ott. Ál-patetika? Mit számít? Markó nem irtózik, nem riad vissza sem egyiktől, sem másiktól. Olvasod, s hirtelen megáll a busz, elhalkul a szél, zengeni kezdenek a tücskök, a kabócák, örömünnepet ül a kert, zúg a tenger, és felgyorsul a múlt, jelen, jövő, mint gyorsított filmen, ez a csodálatos örök körforgás, ami az életünk. De csak pillanatokra, másodpercekre, amíg a versben vagyunk. Erre az időre ugyanis belül, bennünk képes a varázslatra, kimerevíteni, megtorpantani az időt.
Isten, sors, haza, halál, szerelem, élet, s az élet mint egyirányú utca, fontos témák; s hogy szétszóródunk-e vajon tücsökben, darázsban, pitypangban, felszippant-e a mindenség szöcskékben, hangyákban? Nem is kérdés. Illetve: csak költői. S hogy van-e remény mégis? Szintén csak költői. És válasz is van, az is költői, úgy van tkp., hogy nincsen. És akkor felragyog az olvasó arca, mert mégiscsak van, maradt valami, mert van ugyanis vers, igazi nagy versek vannak, és újra kedvet kap a versolvasásra. Ha költő az illető, netán versek írására. Olyan tűnődő szeretet, melegség, bölcsesség, és olyan rezignált derű árad ezekből a versekből, hogy utánaindul a költő helyszíneinek, korábbi, régebbi verseinek. Régi kapualjakat, utcákat, beugrásokat keres, épületeket néz, gyermekkorát vizslatja kutató tekintettel. És mi volna vajon a vers, értelme, ha nem ez. Ha nem ez: is. Általuk magadba, önmagadba nézel.
