Édes nagyapóka, lelkem, képzelje csak, Cenci néni megirigyelte az én nadselű gondolataimat: sehogy sem akar belenyugodni abba, hogy neki ne legyenek oly, sőt, olyanabb nadselű gondolatai, mint nekem. Ezt én Zsuzsi nétől tudtam meg, Cenci néni szakácsnéjától, akinek én szintén kedvence vagyok.
Egyszer, amikor azzal udvaroltam Zsuzsi nénak, hogy nem hiszem, lenne a Föld kerekén még egy szakácsné, aki olyan palacsintát tud remekelni, nemcsak palacsinta került aznap az asztalra (jóllehet, Cenci néni más tésztát rendelt), hanem azt is elárulta, hogy Cenci néninek is van egy nadselű gondolata: meg akar ijeszteni engem. Támadt ez pedig abból, hogy egy este megkérdezte tőlem: nem félek egyedül aludni a szobában, mégpedig nyitott ablak mellett?
– Mármint hogy én? Dehogy félek! – mondám én.
– Hát ha rabló lépne be éjjel?
– Nagyot nevetnék, s utasítanám Cenci nénihez, mondván, ott van a pénz.
– És ha egy tigris elszabadulna az állatkertből, s beugorna az ablakon? – fűzte tovább az ijesztő gondolatokat Cenci néni.
– Isten hozott, kedves tigris – mondanám. – Mivel szolgálhatok?
Ennek a kedélyes eszmecserének az alapján született meg a Cenci néni fejében a Zsuzsi né által elárult nadselű gondolat, amely szerint egyszer, amikor el leszek merülve az olvasásban, a nyitott ablakon bedobja a Cirmos cicát. Hát azt ő szeretné látni, hogy nem ijed meg Öcsike! Szóval, nagy lesz a diadala, mert bebizonyítja, hogy a macskától is megijedek.
Mosolyogtam magamban a jó Cenci néni naivitásán, s mondám: lám, lám, szegény bejutott a második gyerekkorba, és vártam a Cirmost, mégpedig fölfegyverkezve egy szódás üveggel. Kétszer-háromszor elsétált Cenci néni az ablakom alatt, én meg úgy tettem, mintha mélyen elmerültem volna az olvasásban, de fél szemmel vigyáztam a pillanatot, amikor Cenci néni az ablak felé lendíti a Cirmost. Nadselűen sikerült a lendítés: Cirmos az ablakpárkányra esett, ott két lábra állt, én meg szembespricceltem. Nosza, egyéb se kellett Cirmosnak, egy hirtelen fordulással visszaugrott, egyenest Cenci néni karja közé.
Leírhatatlan volt Cenci néni meg Cirmos cica rémülete, főként, amikor én teljes erővel spricceltem a menekülő Cirmos után. Szégyen a futás, de hasznos: Cenci néni, mintha szemét vették volna, úgy rohant kedvenc Cirmosával.
Húsvét hétfőjén is meg lehetett volna elégedve Cenci néni, oly alaposan megöntöztem. Persze, sűrű bocsánatkérések között mentegetőztem, hogy én Cirmosnak szántam a szódavizet, világért sem Cenci néninek, és gratuláltam a nadselű gondolatához, amely még nadselűbb lett volna, ha egy kis kutyácskát dob be, mert – hiszen tetszik tudni, nagyapóka lelkem – én szeretek minden állatot, a macskát is, de legjobban a kutyát, mert az a leghűségesebb állat.
S mi történt? Mit gondol, nagyapóka, lelkem? Az történt, hogy másnap reggel, amikor felébredtem, egy kis fehér kutyakölyök szaladgált a szobámban, nyakában egy szalag, a szalagba belevarrva: Öcsikének, a félelmet nem ismerőnek.
Mondanom se kell tán, hogy Cenci néni örökre lemondott a velem való versengésről. Mert tetszik tudni, nagyapóka lelkem, gondolat és gondolat között különbség van. Például szép volt az a gondolat, hogy Cenci néni rám testálta a házát, de más a nadselű gondolat. Ehhez már csak én értek igazán.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
