Az ünnepség a Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület honvédjeinek, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszárainak és tüzéreinek felvonulásával kezdődött, majd a nagybaconi fúvószenekar közreműködésével közös énekléssel folytatódott, felcsendült a Gábor Áron rézágyúja című ismert dal.
Mihály Réka tanítónő, a Benedek Elek Művelődési Egyesület elnöke az évtizedekig magára hagyott kohóról beszélt, majd a megmentéséért tett erőfeszítések első pillanatait idézte fel. Szólt a 2007-ben elkezdett, majd egy év kihagyást követően hagyománnyá nemesített megemlékezésekről: e zord hegyvidéki táj évről évre vonzza azon itthoniakat és anyaországiakat, akik Gábor Áron és az ágyúöntők előtt kívánnak tisztelegni.
Demeter Zoltán, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület titkára a bodvaji ágyúöntés honvédelmi harcunkban betöltött szerepét ismertette, majd azokról szólt elismerően, akik hajlandóak voltak összefogni, s közösen cselekedni kiemelkedő értékünk megmentéséért. Fejet hajtott azok előtt – a tanár Lázár Antal, az erdész Antal Jenő, az építész Máthé László, illetve a célt a Háromszék hasábjain feltétel nélkül támogató Sylvester Lajos –, akik ma már nincsenek velünk, s külön méltatta Demeter Jánost, aki a megyei tanács elnökeként adott meg minden tőle telhető segítséget. Demeter Zoltán felidézte, milyen elemekkel gazdagodott az évek során a megemlékezés – óriási kokárda díszíti a kohót, történelmi zászlósort vonultatnak fel, kiállítják Gábor Áron ágyújának másolatát –, az egybegyűlteket pedig arra kérte, tegyenek azért, hogy a bodvaji ünnepség még sokáig megmaradjon.
Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Demeter János szabadságharcunk egyik legfontosabb szimbólumának helyreállítására tett közös erőfeszítésről szólt. Mint mondotta, szomorúnak, dühösnek és tehetetlennek érezte magát, amikor meghallotta, a kohó összeomlott, de ez az állapot nem tartott sokáig, sok jó ember tett azért, hogy az akadályokat leküzdjék, s újjáépítsék a forradalom emlékét és a székely ember találékonyságát őrző ipari műemléket. Az avatásakor azt kellett tapasztalnia, nem mindenki örvend egyformán a sikernek. „Aztán jött a következő év március 14-e. Az erdővidéki kezdeményezők akkor szervezték az első bodvaji ünnepséget. Sokan voltunk. Én egy picit szorongva jöttem, emlékezve az előző évi történésekre. De ami itt fogadott, felülírt minden rossz érzést. Szóltak a ‘48-as dallamok, a hagyományőrző huszárok egyenruháján csillogtak a kifényezett gombok, óriási nemzeti színű kokárda a kohón és az együttlét felemelő ereje enyhe pírt varázsolt az arcokra. Igen, valahogy így képzeltem az itteni rendezvényeket akkor, amikor egy összeomlott kőhalom mellett próbáltam hinni abban, hogy menthető az, ami úgy tűnt, örökre elveszett. És azóta minden évben eljövök a bodvaji ünnepségre. És itt vannak a jól ismert arcok. Vannak, akik már nem jönnek többé, és vannak új arcok, gyerekek, fiatalok. Vannak, akik először jönnek a hámorhoz, és vannak, akik sokadszorra. De a legfontosabb, hogy jönnek és együtt vannak. Nem tüntetnek, hanem emlékeznek azokra az időkre, amikor talán leginkább volt egységes a nemzet egy cél érdekében” – mondotta az egykori megyeitanács-elnök.
Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész imájában azokat az elődöket idézte fel, akik a haza érdekében áldozatot hoztak, a Teremtőnek pedig azt köszönte meg, hogy elég erőt adott a szabadságharcban részt vállalóknak. A jelen nemzedéknek azt kívánta, ne ágyút öntve, hanem szelídséggel felfegyverkezve vegyék fel a küzdelmet a kimondott és ki nem mondott álmok megvalósítása érdekében.
Az eseményen szavalt a bölöni Incze Zoltán, a nagyajtai Mátis Edina, a székelyszáldobosi Benkő Zsolt, énekelt a kisbaconi Lakatos Andrea, a vargyasi Ilkei Árpád, a baróti Tordai Ákos, s fellépett a baróti Zathureczky Gyula énekkar.