Mindenhol csak a baj, s nem jár egyedül. Karon fogva szocializmussal vagy kapitalizmussal. Egyik rosszabb (volt), mint a másik. Az öltözet. Mindkettőt ugyanaz a szabó szabta (el). Egyik nadrág a fenekén, másik a térdén szakad ki. Ha nem, kiszakítjuk. Divatcsúcs. (Nem biztos, máshol is ki lehet szakítani.)  A mélypont jövőre várható.
Öntsünk tiszta vizet a tiszta kártyákba. (Orbán Viktor is így mondta évértékelőjében, nemrég hallotta, nem csodálkozom): dobunk, új lappal kezdünk, vagy meghátrálunk. A magyar nem hátrálhat meg, míg tévedéseknek issza a levét. Két világháború, a győztesek nem a megfelelő disznót vágták le, ez legyen az ő gondjuk, vélik, folyik a dínomdánom.
Mindenre van lehetőség, de veszély is. Ha tömegben valaki hátralép, könnyen más lábán találja magát. Hiába a bocs, bocs,  „leharapom a fejét, ha a lábamra lép”. Ne lépjünk más lábára, kétszerkettő, de ha muszáj, nincs más kiút, ne harapjuk le mindjárt a fejét, bár a kannibál hangoztatta, ésszel él az ember. Az egy főre eső erőszakban utolérjük „a fejlett Nyugatot”, korrupcióban megelőztük. Sokba került, büszkeségünk maradt hátra, védelmezi a vitézségünk, ami – Zágoni Attila szavaival – „árva, mint a fokhagymaszag a levendulás kertben”.
Milyen a jövőképe annak, aki a fejét csak kívülről próbálja vonzóvá tenni? A gödrök első számú törvénye: ha benne vagy, ne áss tovább. Amit ma megtehetsz, már a tegnap meg kellett volna. Ha nem lenne utolsó pillanat, semmi nem készülne el. Ki gondolta volna, száz évet kell várni egy vézna önrendelkezésre, megmaradásunk utolsó esélyére, s még nem is biztos. Eddig minden út kómába vezetett, eszméletlen jó volt. Az élet attól szép, bármi megtörténhet. Ki kell fújnunk egyszer a levegőt.

Szurkos András