Édes nagyapóka lelkem, ha nincs is oly sok tanulnivaló Budapesten, mint Erdélyben, nekem ez a kevesebb is éppen elég: ez egyik magyarázata, hogy oly rég nem számoltam be nadselű gondolataimról. Másik magyarázata rettenetes fogfájásom, oly rettenetes, hogy nadselű gondolatot termelni képtelen vagyok. Mostani levelemben nincs is nadselű gondolat, csak egy álom. De olyan álom, amelyet én csak szörnyen rettenetes fogfájásommal tudok megmagyarázni. Előre kell bocsátanom, édes nagyapóka lelkem, hogy akkorára dagadt a fejem, mint egy jó nagy sütőtök, s bizonyosan ez a magyarázata, hogy azt álmodtam: elefánt vagyok. Hiszen ez nem lett volna nagy baj, de mint elefántnak is úgy fájt a fogam, illetőleg az agyaram, hogy szikrát hányt a szemem, s végül is el kellett hívatnom a tungahungai szerecsen fogdoktort, aki hamarosan meg is jelent egy harapófogóval.
Akár hiszi nagyapóka lelkem, akár nem, hullott a könnyem, mint a záporeső, mégpedig nemcsak a szememből, de az ormányomból is, s ha azt álmodtam, hogy elefánt vagyok, nem álmodtam hiába, mert úgy bőgtem, hogy azt hittem, rám szakad a magas mennybolt. Nosza, fel is használta Csincsun doktor úr a kedvező alkalmat, hirtelen belekapaszkodott az agyaramba, húzta, húzta, csak úgy recsegett-ropogott az agyaram, de nem csak az agyaram, még az agyam is, hogy azt hittem, no, most vége a világnak, a fejem szétszakad, ormányostul, agyarastul elrepül hegyeken-völgyeken át, tengereken is egy sánta arasszal túl. De tudja, mi történt, nagyapóka lelkem? Az történt, hogy az agyaram recsegett-ropogott, „no, de nem jött ki”, éppen, mint ahogy a nótában sem jön ki Kati, hiába biztatják: „Kati, gyere ki!” – ellenben látom, hogy Csincsun doktor hanyatt vágódik, s hallom, hogy nagyot nyekken.
Mit is mondtam? Hogy a levelemben nincs nadselű gondolat?
Dehogy nincs! Rettenetes haragomban és fájdalmamban az a nadselű gondolatom támadt, hogy immár elszalasztottam Csincsun doktor urat a tungahungai tüzérezred parancsnokához, hogy kérjen tőle egy ágyút meg egy golyót, de olyat, amelyiken lánc van.
– Áhá – nevetett Csincsun doktor úr –, értem. Ez egy nadselű gondolat akar lenni. Amiből látható, édes nagyapóka lelkem, hogy a Cimborát még a szerecsen gyerekek is olvassák.
Egyet ugrott, kettőt szökött Csincsun doktor úr, már húzta is az ágyút, mégpedig egymaga, egy-kettő, s már rá is kötötte a láncot az agyaramra, a golyót pedig behelyezte az ágyú csövébe.
– Gyorsan, gyorsan – biztattam, mert akkorákat nyilallt az agyaram, mintha Laci, Duci, Andris és Tomi nyilaikkal nem a csűrkapura rajzolt autókra lövöldöztek volna, hanem egyenest az agyaracskámra. Hiszen nem kellett sok biztatás Csincsun doktor urnák: Cél! Tűz! – kiáltotta szerecsenül, s akkorát dördült az ágyú, hogy ég-föld megrendült belé. Bizony, ha megrendült, nem rendült hiába, mert felébredtem, s hát Uram, teremtőm, érzem, hogy megrepedt a szájamban a daganat, csakúgy ömlik belőle a genny. Íme, édes nagyapóka lelkem, mire nem jó a nadselű gondolat! Nemcsak ébren, de álmodva is jó az. S erről jut eszembe: nem jobb volna foghúzásra használni az ágyúgolyót, mint emberölésre?
A másolat hiteléül:
Elek nagyapó
