Farcádi Botond
Zajlik a belső vita az RMDSZ frakcióiban a jelképhasználatot rendező és a nyelvi jogokat bővítő törvénytervezetről, ez lesz a szakítópróbája annak a parlamenti megállapodásnak, amelyet a magyar szervezet a kormánypártokkal kötött – nyilatkozta a hétvégén Korodi Attila. Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője azt mondta: a dokumentum tartalmát nem szeretné ismertetni addig, amíg ezt a belső vitát le nem folytatják, ugyanis túl fontos kérdésről van szó.
És ebben egyet is érthetünk a politikussal: jelképeink szabad használata, nyelvi jogaink tiszteletben tartása valóban nagyon fontos kérdés. Olyannyira az, hogy nem győzünk csodálkozni: mégis miről lehet még mindig vitatkozni „házon belül”?!
Miként lehetséges az, hogy a rendszerváltozás után eltelt 27 év kőkemény érdekképviseleti munkája során nem sikerült még kidolgozni ezt a tervezetet? Hogyhogy nem állt már benyújtásra készen a parlament megalakulásával egy időben? Hogy nem holmi általános elvek, de konkrétumok mentén lehessen tárgyalni a választásokon győztes Szociáldemokrata Párttal? Miféle tárgyalási technika az, hogy állandóan mi adunk előbb – parlamenti támogatást például a kormány beiktatásához vagy az éjszakai lopáson ért kabinet megbuktatásának elgáncsolásához –, és csak utána kezdünk el belső vitát folytatni arról, hogy mit is kérjünk pontosan cserébe? Nem kellett volna beterjeszteni azt a bizonyos jogszabályt lehetőleg még az ellenzék bizalmatlansági indítványa előtt, ha már korábban támogatták szavazatukkal a Dragnea–Grindeanu-kormányt? Nem ott kellene már lennie a jogszabály angol nyelvű fordításának minden európai és nyugati nagykövetségen? Hogy most, amikor oly sokan figyelnek Romániára, lehessen felmutatni: lám, nemcsak az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzés megszerzéséért vívott küzdelem, de a nemzeti kisebbségeket ért jogsérelmek miatt is oly ingatag a jogállamiság helyzete az országban?
És nemcsak azért felháborító a magyar szervezet tétovázása, időhúzása, mert egyre-másra szalasztunk el kecsegtető tárgyalási alkalmakat, mondunk le önként jónak ígérkező alkupozíciókról, hanem azért is, mert közben azt látjuk: meglehetősen kiforrott, határozott, belső vitákra nem szoruló álláspontja van a szövetségnek az igazságszolgáltatás működését érintő kérdésekben. Hozzászólnak képviselőink a büntető törvénykönyv módosításához, a közkegyelmi jogszabályhoz, sőt, kész tervezetekkel állnak elő ezekben a kérdésekben – persze, ez is fontos, és bizonyos vonatkozásokban akár igazuk is lehet, de mégiscsak meglehetősen különös érdekvédelem az, amely felkészültebbnek bizonyul bonyolult igazságszolgáltatási kérdésekben, mint a magyar közösség céljainak és igényeinek ismeretében.
Pedig hagyhatnák az igazságszolgáltatást másra, vannak elegen, akik fenik rá fogukat – nyelvi jogaink bővítése, jelképeink szabad használata viszont aligha szerepel más politikai erő programjában.
