Már azt hittem, te sem jössz át, mondtad, hogy készültök valahová... Elég hamar hazajöttetek, látom, nem nagyon tartod Sándor napját... Ezt a szép időt, mondjuk, nem is kell nagyon ünnepelni, elég gyenge munkát végeztél az idén... Mi azért másképpen ünnepeltük a barátaimmal a Sándor-napokat. Voltunk vagy heten-nyolcan kollégák, akik a főtér környékén dolgoztunk, s ha esett vagy havazott, a Bodok Szálló aljában ültünk össze, ha szép idő volt, a parkban, a gombánál találkoztunk. Ma már nem is lenne, kivel ünnepelnem...
Pár éve még minden más volt. Testileg most sincs baj, mert szerencsére még ellátom magam, de lelkileg megöregedtem. Valahogy elfogytak a szórakozási lehetőségek. A húgomnak nagy a családja, ő azért nem látogat meg, a bátyáim betegek. Ha elmegyek hozzájuk, már nem tudok úgy beszélgetni velük, mint régen. Állandóan panaszkodnak, elveszik az életkedvét az embernek. Valójában nem is érdekli őket, hogy mi van velem, sosem jönnek ki hozzám, felőlük összedőlhet a ház a fejem felett. Össze is fog dőlni előbb-utóbb, mert egyre rosszabb állapotban van, én már nem tudom rendezni egyedül...
Nézem a tévében a menekülteket, hogy milyen körülmények között élnek, s csodálkozom, hogy elégedetlenek. Gyógyszereket, élelmet kapnak, fürdőszobájuk van, pedig egy gyufaszálat sem tettek odébb az országokért, ahol befogadták őket. Én sokkal rosszabb körülmények között élek, vederrel hordom a vizet, pedig itt születtem, valamit csak dolgoztam ezért a közösségért. Ha mást nem, ültettem néhány fát, hogy jobb levegője legyen majd a gyerekeiteknek. Végül is nem akarok panaszkodni, még nem vagyok beteg, bár ilyenkor már sosem lehet tudni, mi lesz holnap...
Mit dolgozom? Amit itthon lehet: főzök, mosok, rendezem a kertet, a fákat, néha a varrógépet is bekapcsolom. Máskor nézem a tévét, olvasok, eszembe jut a fiatalság, a pesti életem, s nincs, akivel megosztanom az emlékeimet. Rég elmaradtak a barátok, barátnők... Néha kimegyek az üzletig, váltok egy-két szót a szomszédokkal. Nézem az öregebbeket, s felidézem, hogy milyenek voltak fiatalon. Rossz érzés látni, mi lett a pedáns menyecskékből, hová jut az ember, ha öregségére egyedül marad. Fiatal koromban nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor heteken át ki sem mozdulok a házból. De hová mehetnék? Ha családom lenne, biztosan másképp lenne, de ezt már kár búsulni. Időnként átjön valamelyik szomszéd, ha másért nem, egy pohár borért... A testvéreim azt mondják, én más géneket örököltem, azért vagyok még egészséges. Pedig csak jobban vigyáztam magamra, nem dohányoztam... Mit érek most az egészségemmel? Pár évvel ezelőtt még azt terveztem, hogy visszamegyek Magyarországra, aztán valahogy mégis itt ragadtam. Talán jobb lett volna, ha haza sem jövök. Azért jöttem, hogy vigyázzak a házra, de miért is...? Annyi emlék köt ezekhez a falakhoz, néha mégis úgy érzem, mintha nem is itt nőttem volna fel. Hogy elrepült az élet, a gyermekkor, fiatalság... A szüleink is hogy elmentek...
Látod, milyen az ember? Örülök neked, amikor átjössz, de csak panaszkodom. Inkább fogjuk meg, s boldog névnapot, Sándorkám!”