Mózes László
A külhoni magyarság megmaradása attól függ, sikerül-e előrelépni az autonómia területén – hangoztatta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. A magyar érdekképviselet lehetőségeiről szólva azt is megjegyezte, fontos, hogy a magyar pártoknak a többségi nemzet felé is legyen világos és vállalható mondanivalójuk, miközben az utódállamok a magyarság asszimilálásában érdekeltek, miként az is lényeges, hogy az adott ország közössége szokja az autonómia gondolatát.
Az elzúgott márciusi szép szavak után Semjén a reálpolitka irányába tereli az autonómiadiskurzust, jelezve: a kérdéskört az ünnep elmúltával is jó lenne napirenden tartani. Ha ugyanis félretesszük szabadságünnepeink pátoszát, az önrendelkezés témakörében pillanatnyilag alig érzékelhető kézzelfogható bizonyosság. Miközben az RMDSZ 2013 óta jobb időkre vár, hogy beterjessze saját törvénytervezetét Székelyföld területi autonómiájáról (mostani márciusi tizenkét pontjában az autonómia tételesen nem is szerepel), a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútuma 2004 óta már kétszer elbukott a román parlamentben. Valójában politikai téren csend van az autonómiát illetően, a szólamokon túl figyelemre méltó fejlemény alig érzékelhető. A legnagyobb baj mégis az, hogy a felek között hiányzik a párbeszéd, nincs az erdélyi, pontosabban a székelyföldi magyar közösség által képviselt, határozott és egységes álláspont. Nincsenek pontosan rögzített célok, így az ünnepi alkalmakkor, illetve a választások tájékán hangoztatott autonómia fogalmát mindenki úgy értelmezi – mind a fogalommal kampányoló politikus, mind az esetleges választópolgár –, ahogy éppen akarja, ahogy éppen kedves a szívének. Persze, a semminél az is több, ha olykor beszélünk róla, ám eközben csupán annyi történik, amiről Semjén is beszél: a többségi nemzet szokja az autonómia gondolatát.
Csakhogy ez az út nem vezet sehova: konszenzuson, nemzeti minimumon alapuló követelés nélkül a székelyföldi autonómiaküzdelem iszapbirkózás marad. Az erdélyi magyar ügyek avatott ismerője, Stefano Bottoni kritikusan és némiképp szkeptikusan is fogalmaz az 1990 utáni autonómiatörekvések kapcsán. A „végső üzenet körüli bizonytalanságot” említi, illetve azt, hogy „alig ismer olyan embert, aki egy román televízióműsorban vagy egy nemzetközi konferencián néhány perc alatt világosan és rokonszenvet keltve el tudná magyarázni, kik a székelyek, mit akarnak, hogy nézne ki egy autonóm Székelyföld, azaz mit jelentene konkrétan az áhított autonómia”.
Tárgyilagos szavak, ezért Bottoni legutóbbi, a székely szabadság napja kapcsán tett nyilatkozata megkerülhetetlen mindazok számára, akik komolyan gondolják, hogy a székelyföldi önrendelkezésért cselekednének. Mert nem adhatjuk fel, e téren is következetesség, elkötelezettség szükséges, elfogadhatatlan, hogy egy nemes ügy alkalmi szélmalomharccá silányuljon.
