Március 15-én a csendőrség kiemelte a tömegből és megbüntette az Erdély-zászlóval felvonuló fiatalokat. Nem először történt, tavaly hasonlóan jártak el. A szervezők – magyar ifjak – nem akadtak fenn azon, hogy a karhatalmi szervek tiltottnak nevezték a történelmi régió lobogóját, s bár utólag az RMDSZ és az EMNP közösen fordult a belügyminiszterhez ez ügyben, mai napig nem tudni pontosan, mi történt, ki volt gyáva, ki túlbuzgó, de egyértelművé vált: Erdély 1918 előtti zászlóját valakik, valamiért nem tartják kívánatosnak. Pedig színei ugyanazok, mint a román zászlóé, igaz, sárga-piros-kék sorrendben, és a rajta szereplő címer része lett Románia címerének. S míg hivatalos ünnepségeken az ország első emberei virítanak Bukovina, Moldva vagy Olténia zászlója alatt, Erdély jelképét eltávolítják a rend őrei. Tavaly még gyűlöletkeltő és diszkriminációra felbujtó szimbólumnak tekintették, idei megfogalmazásuk szerint nem képviseli a jelenlegi többségi nemzetet. Az eset nemcsak a magyarok körében, de a román transzilvanisták soraiban is felháborodást váltott ki. Joggal.
Más... A hét elején kapott szárnyra a hír, hogy Romániában a külföldi és hazai turisták legközkedveltebb célpontja Kolozsvár, tavaly többen fordultak meg itt, mint a város összlakossága. Örömmel újságolták a televíziók, bemutatták a legkedveltebb helyeket: a főteret Mátyás király szobrával, a Szent Mihály-templomot, „az erdélyi gótikus építészet legreprezentatívabb példáját”, majd a legtárgyilagosabb televízió is fontosnak tartotta hozzáfűzni, hogy az érdeklődés a kétezer éves dák városnak szól. Még mielőtt a nézők értetlenkedni kezdenének, hogy miért magyarokhoz köthetőek a legnépszerűbb turistalátványosságok Kolozsváron.
E két példa is jól bizonyítja, legszívesebben kitörölnék Erdély múltját a történelemből, az emlékezetből, időszámítását 1918-ban kezdenék, és ahogy közeledik a századik évforduló, a torz megnyilvánulások egyre inkább fokozódnak. Pedig a „nagy egyesüléskor” nemcsak területet kaptak, hanem itt élő, soknemzetiségű lakosságot, amelynek ígértek, nem is keveset.
 Egy évszázadon keresztül szipolyozták ezt a térséget, ám ennek dacára ma is Románia egyik leggyorsabban fejlődő, leggazdagabb, levonzóbb régiója. De ha mi, magyarok nem állunk ki érte, zászlójáért, múltjáért, ha nem fogunk össze a transzilvanizmus szellemiségét magukénak valló románokkal, nem lesz szükség újabb száz esztendőre: a mi Erdélyünk valóban nem létezővé, semmivé válik.