Vasárnap fél négy körül elvették az áramot. Gondoltuk, hogy nagy lehet a baj, biztosan a délelőtti hóesés miatt. Este negyed nyolckor kiderült: az utca közepén álló „trafóház” a ludas. Az Electrica javítóbrigádja kivonult, daruval, földalatti csövekkel és egy új trafóval.
Cserélni kell, hangzott el a diagnózis, de előbb meg kell találni annak a meggyszínű autónak a tulajdonosát, aki a trafóház előtt parkol. Másként nem férhetnek hozzá az ajtóhoz, melyen keresztül beemelnék a trafót. A munka áll, sötétedik, az utca lakói egyre gyűlnek. Aztán csak behatolnak a trafóházba a szerelők, a kocsi mögött, és valamit szöszmötölnek. A mellettem álló elégedetlen lakó szidja őket: hát ezért fizeti ő a villanyszámlát? Mindenki lassan dolgozik, ezért nem megy ez az ország egyről a kettőre! Megáll az ember esze, hogy mindenki némán nézi az eseményeket. Nyugaton ez nem így megy!
Aztán rémülten figyeljük mi, lakók, hogy becsukják az ajtókat, az új trafó a kocsin marad, villany még sehol. A transzformátorház oldalán dolgoznak. Rossz volt a diagnózis. Nem kellett transzformátort cserélni. Este kilenc negyvenkor lett áram.
Mindenkit megértek. Tudom, hogy az áramszolgáltató szerelői a vasárnapjukat dobták fel, hogy orvosolják a problémát.
Nem vagyok szaki a villanyszerelésben, de a lakók nevében kérdezem: miért kellett öt órát várni az áramra?
