Egybehangzó vélemény, hogy a közeljövőben „reménykedhetünk” egy nagyobb erejű földkéregmozgásban, és az is, hogy az eltelt negyven esztendőben jóformán semmit sem tettünk egy újabb katasztrófa gyilkos következményeinek elhárításáért. A veszélyeztetett épületek 2, (azaz kettő) százalékát erősítették meg. Ha továbbra is ilyen iramban folyik azok megszilárdítása, körülbelül százötven év alatt máris végzünk velük. De lehet, hogy egy részüket nem is kell feljavítani, mert Vrancea vidékén egy évszázad alatt általában két pusztító erejű földmozgás pattan ki, és így lehetséges, hogy az említett építmények nagy része összeomlik, s csak a romokat kell eltakarítani a volt lakókkal együtt. Sok esetben, sajnos, pontosan az említett lakásokban élők idegenkednek a munkálatoktól, pedig igen kedvezményes feltételek mellett lehetne megejteni. Vannak optimisták, akik abban reménykednek, hogy nem azt az épületet érinti  végzetesen a földrengés, amelyikben ők laknak, és arra is van remény, hogy túléljenek egy-két katasztrófát. Sajnos, attól is félhetnek az érintettek, hogy a (tömb)házak megszilárdítása úgy fog zajlani, mint nálunk általában a beruházások, amelyeknél, a kezdés időpontja ismert, azok befejezése viszont bizonytalan, mint a macska vacsorája. Aztán ha netán végül sikerül is megvalósítani, akkor úgy járhatnak, mint a Szeben és Szászváros közti autópálya-szakasz, amelyet nagy csinnadrattával átadtak, és csakhamar vissza kellett bontani, mert 200 méteren megsuvadt. Ezek láttán csoda-e, ha egy, a földrengésben megrendült épület remegő lakója attól retteg, hogy ha neki is fognak annak megerősítéséhez, lesz-e abból még életében lakható lakás? Megéri-e vajon ilyesmibe beruházni?
A beruházások Romániában mindig is gondot okoztak. Talán jobb, ha már le sem hívjuk az arra használható európai uniós pénzeket, mert  azokkal is mindig baj van. Először hozzá kell tennünk egy minimális, töredékét kitevő önrészt, amire sajnos nem biztos, hogy jut, mert az államkassza pénzét egyéb, fontosabb dolgokra, például fizetésemelésekre költjük el. Aztán: az unió elszámoltat, és emiatt azokat sokkal nehezebb ellopni, mint a közpénzeket. Ráadásul, ha nem törvényesen, a terveknek megfelelően költjük el a lóvét, még lehet, vissza is kell azt fizetni. Ezeket figyelembe véve, már egy ritka bravúrt is megvalósítottunk. Az unió második, 2014–2020-as pénzügyi végrehajtási időszakára még egy árva vasat sem hívtunk le a rendelkezésre álló 23 milliárd euróból. Amúgy is sokszor olyan tervekre költünk pályázati pénzeket, amelyekből semmi haszon. Például 2010-ben átadták a 8,3 millió euróba került Moldva Kiállítási Központot Jászvásáron, ahol azóta mindösszesen 11(!) rendezvényt szerveztek, és már lassan romosodásnak indult. Most újabb hárommillióból át akarják alakítani más célokra. Fontos, hogy menjen a munka, mint a bolondoknál. Így: építünk olyan utat, ami a semmibe vezet, iskolát oda, ahol nincsenek gyerekek, játszóteret a mező közepén, stadiont, ahol futballcsapat sincs, zebrát olyan helyre, ahol nincsen járda stb.
Az osztrákokat utánozva több sípályát is kialakítottunk. Azokat általában 1000 méter magasságon felül építik. Nálunk Besztercén (400–600 m magasságban) 24 millió lejből olyant sikerült átadni tavaly decemberben, amelyiken még egy árva síző sem siklott le. Kezdetben nem volt személyzet, aztán víz sem a hógyártáshoz, mire minden megoldódott, a melegben elolvadt a hó.
A hólében viszont lehetne fürödni. Így építhetnek oda majd egy fürdőt.