A márciusban-áprilisban ligetes, árnyékos, nedves erdőkben megjelenő medvehagyma (Allium ursinum) már „polgárjogot” nyert a konyhaművészetben, sőt, a kis- és nagykereskedésben is. Receptek sokasága ajánlja segédanyagként (fűszerként) a felhasználását. Mielőtt azonban erről szólnék, hadd figyelmeztessem a buzgó gyűjtőket, hogy ne uralkodjon el a letarolni! szándék rajtunk, egy levélre növényünknek is szüksége van, hiszen jövőre gyűjti általa tartalékait a hosszúkás, földben rejtőző hagymája.
A medvehagyma a hagymafélék (Alliaceae) családjába tartozik, megnyúlt levele párhuzamosan erezett, 5–15 cm hosszú, 2–5 cm széles, viszonylag hosszú levélnyéllel. Fehér virágai álernyőbe rendeződnek, termése háromrekeszes toktermés. Ma már helyenként árulnak ültetésre szánt hagymát is. A magvakkal ne kísérletezzünk, ha kertünkben meg akarjuk telepíteni, mert abból – ha lesz egyáltalán – csak néhány év múlva „szüretelhetünk”.
A medvehagyma felismerhető fokhagymaillatáról és -ízéről, s ez megkülönbözteti a vele összetéveszthető, ilyenkor megjelenő gyöngyvirágtól, valamint az őszi kikericstől (bár ez mezei növény). Egyébként a fokhagymától eltérően a medvehagyma nem jelzi szagával, hogy fogyasztottuk. Ugyanakkor a fokhagymához hasonlóan fűszernövényként számos felhasználási lehetőségünk van, sőt – mert csak tavasszal gyűjthető – akár el is tehetjük későbbi felhasználásra. Csalánnal, spenóttal vegyítve kitűnő főzeléket készíthetünk belőle, de pizzához, sajthoz vagy vajas kenyérre is szórhatjuk a megvagdalt növényt, és találékonyságunkat is bevetve, ecetet, olajat ízesíthetünk vele. Lefagyasztva vagy olajban tartalékolhatjuk későbbi fogyasztásra.
Házi orvoslásban magas vérnyomásnál, emésztési zavaroknál használják. Újabban azt olvashatjuk róla, hogy vérzsírcsökkentő és véráramlást fokozó hatása is tapasztalható.
