Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora – részletek / 9.

2017. április 1., szombat, História

A férfi sorsa a nő (3.)
Íme a Jókai első önálló lépése, a fészekrakás, ahogy közönségesen mondják, milyen zűrzavart, feldúlást és összeomlást okozott.

  • Édesanyja (Jókai festménye után, 1843)
    Édesanyja (Jókai festménye után, 1843)
  • Jókai Mór, Barabás Miklós litográfiája
    Jókai Mór, Barabás Miklós litográfiája
  • Jókainé Laborfalvi Róza mellképe, Barabás Miklós litográfiája
    Jókainé Laborfalvi Róza mellképe, Barabás Miklós litográfiája


Az anyja kitagadta, távollétében Petőfi az Életképek augusztus 21-i számában leközölte a Vörösmartyhoz címzett verset, emiatt elhidegült tőle Vörösmarty és annak köre, az olvasók pedig rendre vissza kezdték küldeni az úgyis véggyengülésben levő lapot, miáltal a megélhetési alap vétetik ki a lába alól.
Jókai falusi magányából tiltakozott az ellen, hogy távollétében Petőfi közölte a verset. Petőfi erre a szeptember 10-iki számban felmondta az év végére a társszerkesztést, mire viszont Jókai szeptember 18-án válaszolt és többi közt ezt mondja: „Petőfi kíméletlen, de erről nem tehet, mert ő úgy született.”
Ezt a gerinces nyilatkozatot már Laborfalvi Róza sugallta, de ez aztán végképp szét is törte a baráti kapcsot a két halhatatlan közt, melyet az időnek már nem volt alkalma többé összeforrasztani. Így vesztette el Jókai anyját, barátját, egzisztenciáját és nimbuszát egyetlen lépése miatt.
Hiszen kétségtelenül egyenlőtlen volt ez a házasság, de bár közel hatvan év van az esemény mögött, úgyhogy más volt akkor a közfelfogás, a bűnhődés azt a fokát, mellyel a végzet Jókait sújtotta, mégis túl keménynek kell tartani.
Hiszen az anya álláspontja még tiszta; e derék, puritán jellemű tekintetes asszonynak volt oka megbotránkozni fia házasságán, akár azt vegyük, hogy színésznőt vett el, akár azt, hogy egy magánál nyolc évvel idősebb nőt, ami a rendes polgári életben is balul szokott kiütni, akár azt, hogy a leánynak leánya van; egy ok is elegendő a háromból, hogy az anya szívét összetörje. Hát még, hogy a fia ünnepélyesen ígéri a viszony megszakítását és rögtön megszegi a szavát. Bizonyára ez az utóbbi a legrútabb és a legvisszataszítóbb az egész ügyben, mert a Jókai akaraterejének gyengeségére vet világot.
Nem akarjuk mi menteni, kik azt hisszük, hogy a Halhatatlanság kapujánál virágzó ócskaruhaüzletek vannak, mivelhogy a bemenőknek túl kell adniok előbb akár hétköznapi, akár ünneplő ruháikon, pőrére vetkőzve, igazi termetükkel, igazi izmaikkal, esetleg ferdén nőtt vállukkal, szóval a maguk valódi formáiban kell ott járniok.
Nem akarjuk őt menteni azért, ami férfiatlan volt, sőt, rásütjük, de a Petőfi álláspontját lehetetlen indokoltnak tartani. A barátságnak is vannak határai. Hogy éppen egy költő ne akarja elösmerni a szerelem hatalmát, az legalábbis különös. Egy Petőfi sohase ítélhet meg úgy effajta dolgokat, mint egy filiszter, vagy egy gouvernante. Jókai végre is szerelmes volt Laborfalvi Rózába, és Laborfalvi Róza végre is nagy művésznő volt. A szellem birodalmában egyrangúak. Hogy öregebb volt, az igaz, de ha Jókait mégis lángra lobbantotta. Hogy félrelépett, az is igaz, de ha Jókai ezt megbocsátotta, mi köze hozzá Petőfinek?
De hogyan is maradhatott volna ártatlan e szegény Laborfalvi Róza, a természetnek ez a kedvence, ki föl van ékesítve mindazokkal a bájakkal, melyek után a férfivilág fut – és amellett oda van helyezve egy kerítés nélküli helyre, a vidéki színpadokra?
Ha kolostorban nőtt volna fel, tán a kolostor falait is ledöntötték volna érte – de a vidéki színpadokon nőtt fel. Nem a legnagyobb csoda lett volna-e, ha mégis megtartja érintetlenségét?
Nos, hát ez a csoda nem történt meg, ennyi az egész. Hiszen a csodák ritkák. De végre is, hogy csoda nem történt vele, ezért még nem lehet agyonütni. Más színésznőkkel se történtek csodák, azért mégis joguk volt nekik tisztességes főkötő alá jutni. Miért éppen csak Laborfalvi Rózának nem? A rossz világ bizonyos hajszát indított meg ellene, bizonyos bojkottszerű stratégiát. Igazán érthetetlen volt ez a közhangulat. Hiszen más esetben inkább sajnálkoznak az emberek egy leányka felett, akivel ilyen szerencsétlenség történik.
Igen, egy leányka felett – de Laborfalvi Róza már 31 éves! Hát az volt az összes bűne, hogy 31 éves volt.
Úgy, de Laborfalvi Róza is csak Rózika volt még, mikor ez a hiba megtörtént, és azóta, ha a pletyka beszélt is egyet-mást egy daliás grófról, ha fölhajítottak is a színpadra egy-egy gyanús bukétot egyszer-egyszer, az ő magánéletén semmi kifogásolnivalót nem találhatott a legvizslább szemű páholy-nyitogatónő sem. (Tudvalevőleg ezek tudják a színésznők összes titkait.)
Okos, jószívű, ezt tudták róla, takarékosan él, egy cselédet tart, és mégis tele van adóssággal (jele, hogy nincs senkije). Ez adóssággal, mint erkölcsi bizonyítvánnyal dicsekedett az új férj.
Most aztán mindent felkotorásztak a múltjából. Még szerencse, hogy nem sokáig hánytorgott a szegény új menyecske a tapétán, mert holmi egyebek is történtek. De azért mégis mindenki tudta, hogy az apja, Laborfalvi Benke József is színész volt (különben székely nemes ember). Az anyja is színésznő: Veleszi Rácz Zsuzsánna. Arról is szerettek volna valamit tudni, de csakhamar másfajta rácok kezdték az érdeklődést lekötni.
Benke Judit Miskolcon született 1817-ben, április 8-án, hol később apja megunván a színészetet, leányiskolát nyitott. A színészet iránt korán mutatott hő vágyat, s hamar jutott színpadra Laborfalvi Róza név alatt Budán a Komlóssy színtársulatnál, hol a híres Kántorné nagy diadalait színről színre látta és páratlan művészetét mohó szomjúsággal úgyszólván fölszítta. Eleinte csak kis szerepeket játszott, Náni szobaleányt a Benjamin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi című kedvelt darabban, de amikor a társulat Székesfejérvárra ment, s Kántorné nem követte a vakmerő direktort, átadta szerepeit a „világszép Rózának”, aki azokban mindjárt jelentékeny sikert ért el.
Amikor 1837-ben a pesti állandó színházat megnyitották, és Kántorné valahol vidéken betegen feküdt, úgyhogy szerződtetni nem lehetett, helyét itt is Laborfalvi Róza foglalta el. Déryné, aki a gyönyörű gyermeket még Miskolcról ösmerte a szülői házból, némileg konsternálva írja naplójában, hogy „senkit sem találtak alkalmasabbnak, mint az ily matronák és hősnők szerepeiben gyakorlatlan fiatal Laborfalvi Rózát”.
A közönség azonban szívesen bevette azt, hogy fiatalon matronákat játszott, de visszatetszést szült, mikor most Jókaival szemben, megfordítva, előhaladott korában a fiatalt játszotta.
Roppant igyekezettel haladt előre nagy etapokban, míg végre az elsők közé küzdte fel magát. „De volt is hozzá királyi termete, klasszikus szépsége, és azok a nagy fekete beszélő szemek” – jegyzi meg ismét Déryné... Úgy ám, de voltak is hozzá nehezen utolérhető elsők! – jegyezzük meg mi. Egy Lendvay, egy Egressy, egy Szerdahelyi. És olyan kritikusok rakták le lábaihoz az elismerés virágait, mint Vörösmarty és Bajza.
De mindegy, az anyai átok megkezdte a maga romboló útját. A piliscsabai nász után visszatért Jókai, aki ünnepelt volt, gazdag és kedvelt, becézett és irigyelt – most idegen lett és szegény, elhagyatott és reménytelen jövőjű. A lap, a fejőstehénke bukófélben volt, nem jövedelmezett semmit, most már a felesége keresményére lesz utalva. Mert a komáromi harisnya nem fogja többé ontani a szép öreg tallérokat. Ez rettentő még gondolatnak is, kivált ha a feleség is el van adósodva. A Petőfivel való meghasonlás elvette kedvét az írói kompániáktól. Hitelezői értesülvén a komáromi végrendeletről, egyszerre szorongatni kezdték. Komárom felől fagyasztó hidegség fújt, csak Károly bátyja írt egy rövid levelet latinul, hogyha az asszony kezébe kerülne, ne értse. Egy sor volt benne az egyetlen fénysugár a sötétségben: „Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak.” S tényleg nem hagyta el. Nemsokára látogatást tett náluk, s elhozta azt a száz és nehány forintot, melyet Móric a múlt évben félretett irodalmi keresményéből átadott neki, hogy azt megőrizze számára.
Minden rossz összejött, hogy ellensúlyozza azt a csöpp mézet, amit a házasság nyújtott. Móric megrendült, tanácstalanul réveteg tekintettel állt meg e romokon. Mihez nyúljon, mit kezdjen? A munkába temesse gondját? De milyen munkába? Regényírásba fogjon? Most, midőn a végzet bonyolítja a nagy drámát, melyben az ország minden lakosa szereplő személy? És ki olvasna most költött eseményeket, amikor a valódiak is örökös hátborzongatásban tartják az embereket?

(folytatjuk)
 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 505
szavazógép
2017-04-01: Kultúra - :

Lackfi János: A fekete router (Arany-emlékév)

Szilágyi
Örzsébet
E-mailjét megírta,
Emoti-
Konokkal
Azt is telesírta.
2017-04-01: Vélemény - Kuti János:

/N/Olimpia, 2024 (Április elseje)

Úgy néz ki, 2024-ben már egyáltalán nem rendeznek olimpiai játékokat. Ugyanis a Momentum mozgalom, mert sikerült Magyarországon 266 ezer aláírást gyűjtenie egy olimpiaellenes népszavazás megrendezésére, annyira fellelkesült, hogy már azt fontolgatja: a versenyben maradt Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban is nekifog aláírásokat összeszedni a játékok párizsi vagy Los Angeles-i megrendezése ellen.