Hogy Rodica Pârvan ezt milyen hangnemben teszi szóvá Sepsiszentgyörgy helyi tanácsának ülésén, hogy önkormányzati képviselői tevékenysége általában miben merül ki, ismeri-e vagy sem oly sok évi önkormányzati munka után a döntések születésének mechanizmusát, hogy kit javasolnak a választott román tanácstagok a díjra – mindez persze igencsak vitatható, de a lényegen mit sem változtat: az etnikai arányosság elve tekintetében a román tanácstagnak igaza van. És igaza fájhat nekünk.
Azért, mert azt bizonyítja: magunk sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Mert hiába, hogy Romániában kisebbségben élő nemzeti közösség tagjai vagyunk, többségi, hatalmi pozícióban azonnal elfelejtjük ezt. Mert empátia, tisztelet helyett sokadik alkalommal viszonyulunk „erőből” a helyi románsághoz. Mert pontosan ugyanazt tesszük, ami ellen tiltakozunk, ha velünk teszik Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen: többségben lévén lesöpörjük a kisebbség óhajait, vagy éppen magunk akarjuk megmondani, mi a jó nekik. Miként várunk el tiszteletet, ha magunk képtelenek vagyunk ekként viszonyulni egy kisebbséghez? Hogyan követelhetjük jogaink tiszteletben tartását, ha közben az általunk kitalált szabályokat mi magunk hágjuk át elsőként? És hogyan várhatjuk el a helyi román közösségtől, hogy támogassa autonómiatörekvéseinket – vagy legalább semleges jóindulattal viseltessék irántuk –, ha azt látják: már most megszegjük ígéreteinket, semmibe vesszük óhajaikat, lesöpörjük igényei­ket, áthágjuk a szabályokat? Miért higgyék el nekünk, hogy nem sérülnek majd jogaik, ha lám, már most az ellenkezőjét tapasztalják?
Elegancia, nagyvonalúság, empátia, gesztusok, párbeszédre való nyitottság, tisztelet – identitásunk megőrzését célzó törekvéseink során nagyjából ezeket várjuk el Bukaresttől, a román többségtől. És mindezek hiányáról tett tanúbizonyságot a Pro Urbe díjról szóló vita során Sepsiszentgyörgy magyar többségű tanácsa. Így aztán az amúgy sem könnyű jogérvényesítési küzdelmünk során lassan az erkölcsi fölényt is elveszítjük…