Egy szibériai kisvárosban, Zimában született 1932. július 18-án. Baltikumi német származású apja geológus és műkedvelő költő, anyja ugyancsak geológus és színésznő volt.
Gyermekkorát Moszkvában, a háborús éveket szülőföldjén töltötte. Érettségi után, 1951-ben a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolán tanult, renitens magatartása miatt kizárták, de végül 1956-ban befejezte ottani tanulmányait.
Első verseskötete 1952-ben jelent meg A jövő felderítői címmel. 1953-ban írta A Zima állomás című poémáját, amely egy csapásra híressé tette. Az úgynevezett szovjet újhullám vezéralakja lett. Majakovszkij közéleti líráját tartotta követendő példának, egyfajta pódiumköltészetet művelt, mindegy volt, hol szólal meg, s milyen témában, verseinek kötelező eleme volt a didaktikusság és az agitáló-nevelő szándék.
A hatvanas évektől rengeteget utazott, számos ismert művésszel, tudóssal és politikussal kötött barátságot. Külföldön és hazájában is ellentmondásosan ítélték meg: hol „szovjet beatnikként” üdvözölték, hol a „szovjet kultúrbürokrácia kreatúrájaként” becsmérelték, de mindenütt felfigyeltek rá.
Hazájában tevékeny közéleti szerepet vállalt: volt a szovjet írószövetség titkára, a szovjet PEN Klub alelnöke, népképviselő az állami dumában (parlamenti alsóházban), tagja a sztálini terror áldozatai emlékének megőrzésére alakult Memorial mozgalomnak.
1963-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték. Több mint 150 kötete jelent meg, amelyeket számos nyelvre, köztük magyarra is lefordítottak. 1991-től az Egyesült Államokban, Tulsában orosz irodalomtörténetet tanított az egyetemen, azóta felváltva élt a tengerentúlon és hazájában.
A költőt végakaratának megfelelően a Moszkva melletti Peregyelkinóban helyezik örök nyugalomra.