Marosvásárhelyen újfent előfordul, hogy a személyazonosságiba nem írják be az á-t, az é-t, s ha nem elég erőszakos a kérvényező, neve ékezetek nélkül marad – hiába, az előretolt helyőrségekben mindig is kőkemény a fegyelem, és nincs helye az ellentmondásnak. Nálunk még működnek az 1968-as megyésítés idejéből megmaradt reflexek, az akkor kirakatmegyének szánt Háromszéket ma is ékes példájaként lehet mutogatni a kisebbségi kérdés megoldásának. Nálunk a személyazonosságiba is, a hajtási jogosítványba is beírják (legalábbis még) a hosszú í-t, a hosszú ő-t, épp csak a helyi rendőrségnél nem ismerik a magyar nyelv ékezetes betűit. Pedig nincs olyan sok belőlük, egy gyorstalpaló kurzuson még a félanalfabéta is könnyűszerrel megtanulja használatukat, hát még a tizenkét osztályt kijárt „érettek”. Amilyeneknek lenniük kell a fekete egyenruhára aspirálóknak.
Az eset a Kós Károly úton történt, annak is a belvároshoz legközelebb eső, nem szabványos útkereszteződésében. Azon a részen, amelyet még nem túrtak szét, de már csak idő kérdése. Az unitárius templom oldalánál levő szakaszt addig is parkolóként használják sokan. Akik ott hagyják el autójukat, olyan nagyon nem zavarják a forgalmat. Valakinek azonban szúrta a szemét az ingyenparkolási lehetőség – nosza rajta, jó katonák, büntessetek, adatott ki a parancs. A jó helyi rendőrök meg cetlit az ablaktörlő alá. Hogy a bűnös jelentkezzék székhelyükön azonosítás végett. Mert tilosban parkolt a Kos Karoly úton. Ami, ha betűje szerint nézzük a törvényt, úgy is van. Épp csak Kos Karoly út nincs a városban. Ha már nem szentgyörgyi és nem magyar az a büntetési cetlit szétosztogatni kiküldött városi alkalmazott, hát legalább másolja le helyesen az utcanevet az utcanévtábláról. Ne a sárga színűről, amely az ideiglenes forgalmi eligazítás végett díszeleg az utcasarkon, mert az is hibás. És ebben a polgármester a hibás. Hiszen még tavaly ősszel felhívta figyelmét egyik városi képviselőnk, hogy a sárga táblákon Kós Károly nevéről hiányzanak az ékezetek. A polgármester akkor azt válaszolta: nem a város készíttette a táblákat, hanem az utcafelújítást végző cég, az tehát a vétkes, de intézkedik, hogy kijavítsák a mulasztást. Na, hát itt az intézkedés eredménye.
Apróság, mondhatják sokan, megint én vagyok a hibás, mondhatja a polgármester. Nem apróság bizony, és a világért sem hibáztatom én oktalan a polgármestert. Csak nagyon nem kívánom, hogy oda jussunk, mint az első román világban, majd később, a néhányak által még mindig visszasírt kommunizmusban, amikor a magyar sajtóban a helyneveket csak románul szabadott leírni. Hogy elmúlt az az idő, és vissza sem jön már többé soha? A fennebb említett marosvásárhelyi példa nem erre enged következtetni, a Székelyföld egykori fővárosában dívó „honosítási eljárást” pedig nem lenne jó hagyni Sepsiszentgyörgyön meggyökerezni.