Románia egyik legeldugottabb települése, a Duna-deltában fekvő határ menti Periprava neve ma már történelemkönyvbe kívánkozik. Itt működött a kommunista állam leghírhedtebb kényszermunkatábora, ahova 1959–1964 között politikai foglyok ezreit hozták, közöttük erdélyi ötvenhatosokat, a rendszer „ellenségeit”. A félelem, a megaláztatás, az éhezés terrorja, a poklok pokla várt rájuk a mérhetetlen szenvedés és a halál árnyékában.
A hallgatás falát csak nagyon lassan sikerült áttörni az 1989-es rendszerváltás után, az igazságszolgáltatás ma is várat magára. Az ártatlanul elítéltek erkölcsi igazságtételre vágytak, de csalódniuk kellett, hiszen a törvények – néhány látványos példától eltekintve – megvédik a bűnösöket. Az egykori pártaktivisták, államügyészek és börtönparancsnokok gyermekei, unokái személyében hamis próféták prédikálnak a rendszerváltásról, demokráciáról, szabadságról, miközben a fenti értékekért szenvedők és még élő túlélők legfeljebb abban bízhatnak, hogy valamikor mégiscsak bekövetkezik az igazságtétel.
Negyedszázados hallgatás után, 2014-ben per kezdődött az oláhkocsárdi születésű Ion Ficior ellen, aki négy éven át, 1960 októberétől 1963 szeptemberéig volt a peripravai 0830. számú munkatábor parancsnoka. Ezredesi rangban ment nyugdíjba, azóta sincs lelkiismeret-furdalása a haláltáborokban történtek miatt. A kivizsgálás során megállapítást nyert, hogy a munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta parancsnoksága idején. Alexandru Vişinescu után ő a második kommunista pribék, akit jogerősen szabadságvesztésre ítéltek; a harmadik bűnvádi eljárás közben jutott a vádemelés szakaszába a galaci börtön egykori parancsnoka ellen. A bíróság mindhármukat külön-külön száznál több elítélt haláláért tartja felelősnek. Mégis, törvény elé állításuk és a közvélemény előtti leleplezésük elsősorban nem kirívó kegyetlenkedéseiknek köszönhető, hanem elsősorban annak, hogy az újkori román demokrácia szeme láttára, a posztkommunista eszméket fenntartó igazságszolgáltatás elodázásával megélték az aggkort.
Úgy látszik, a mindig sajátosan idomuló román demokráciában az emberiesség elleni bűncselekmények felgöngyölítéséhez hosszú évekre, bírósági eljárások sorozatára, fárasztó pereskedésekre van szükség. Pedig hatvan évvel ezelőtt egyik napról a másikra vitték el a meghurcoltak csoportjait, és ártatlanul juttatták őket a Securitate alagsoraiba, a hírhedt börtönökbe, a kegyetlen munkatáborokba. És micsoda ordító igazságtalanság: az egykori kínzók átlagnyugdíja sokszorosa az anyagi kárpótlásban nem részesülő kínzottakénak. A leszármazottaknak legfeljebb a keservesen kivívott rehabilitálás ténye, az erkölcsi elégtétel jut...
Az ártatlanul elítéltek a jézusi szeretet jegyében már megbocsátottak egykori fogva tartóiknak, kínzóiknak. Nem uralta őket bosszúvágy, csak igazságtételre vágytak. A megkésett, ám sohasem későn bekövetkező vádemelések csupán üzenetértékű példák. Az „utolsó ítéletre” figyelmeztetnek, aminek nem lehet gátja a múlt tagadása.
DR. ÁBRÁM ZOLTÁN
