Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.