Ha jobban belegondolunk, az elmúlt időszakban alig volt olyan kormánya Romániának, amelyik ne hangoztatta volna a decentralizáció fölöttébb szükséges voltát, hogy aztán legtöbb intézkedése e meghirdetett célnak pontosan az ellenkezőjét, azaz a nyílt vagy burkolt központosítást szolgálja. Érdemes ezt szem előtt tartanunk, mielőtt pezsgőt bontanánk Sorin Grindeanu kormányfő és Sevil Shhaideh miniszterelnök-helyettes legújabb nyilatkozatai után, melyek a decentralizációról szóló stratégia elfogadásáról szóltak.
Persze, az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a hatalomra került csapat egyáltalán felvetette a témát, és hét olyan államigazgatási ágazatot azonosítottak – a mezőgazdaságban, kultúrában, idegenforgalomban, környezetvédelemben, egészségügyben, oktatásban, ifjúsági és sportügyekben –, amelyekről úgy gondolják: a helyi vagy megyei önkormányzatok hatékonyabban, jobban teljesítenék a feladatokat, mint a központi kormányzat. Bizakodásra ad okot, hogy a kormányfő, helyettese, de még a Szociáldemokrata Párt nagyhatalmú elnöke is az önkormányzati szférából érkezik, több oldalról ismerik tehát az államigazgatás gondjait, esetenként a maguk bőrén tapasztalták a túlzott központosítás átkát. Az alapelvvel is csak egyetérteni lehet, sok konkrétumot pedig egyelőre nem ismerünk, márpedig az ördög gyakorta a részletekben bujkál.
Kérdés viszont, hogy a Dragnea–Grindeanu-csapat véghez tudja-e vinni kétségkívül szépen csengő decentralizációs törekvéseit. Ebbe ugyanis jó néhány kormány bicskája beletörött már, és a leglátványosabban éppen a szociáldemokraták buktak el, amikor nagykoalícióban sem tudták átvinni szándékukat, a Liviu Dragnea nevéhez fűződő csomag fennakadt az alkotmánybíróság hálóján. Annál is inkább fenntartásokkal kell kezelni a kormányzati lendületet, mert köztudott: a központosítás lebontásának egyik legnagyobb akadálya, hogy rengetegen ellenérdekeltek benne: funkciójukat féltő vezetők, állásaikhoz ragaszkodó közalkalmazottak, befolyásuk elvesztésétől tartó pártkatonák, egy pártoktól nagyjából független vagy inkább azokon átívelő rendszer megannyi szereplője, akik mindannyian a jelenlegi átláthatatlan viszonyok fenntartását szeretnék. Ráadásul a látható és láthatatlan érdekcsoportok aknamunkája, befolyásolási kísérlete csak ezután erősödik majd fel, s szinte borítékolható az is, hogy e „szent cél”, a jelenlegi állapotok, a status quo fenntartása végett nem félnek majd újra elővenni és kijátszani a magyar kártyát: a központosításban érdekelt erők alighanem nemzetbiztonsági érveket is bedobnak majd.
Ebben a várhatóan igen kemény, klasszikus pártpolitikai csatározástól eltérő, de többnyire a háttérben zajló vitában a mi legfőbb feladatunk, hogy felismerjük szövetségeseinket: mindazokat a magyar és román civil szervezeteket, politikai erőket, amelyek a központosítás leépítésében érdekeltek, és mindenekelőtt azokat az önkormányzati vezetőket, akik nem a kijárásos politika, hanem az autonóm cselekvés hívei.